Tanulmányoznak, címkéket aggatnak ránk. Igazuk van? Hogyan látjuk önmagunkat? Vajon azt gondoljuk magunkról, ami a valóság? Mennyit érek? Hogyan tájékozódjam és találjam meg önmagam ebben a folyton változó, elvárásokkal teli világban? – ilyen és ehhez hasonló kérdések fordulnak meg többnyire generációm fejében a felnőtté válás küszöbén. Tudom, nemcsak a fiatalok teszik fel ezeket a kérdéseket maguknak, cikkünkben most mégis annak járunk utána, milyenek vagyunk mi igazából, friss huszonévesek, milyen én-kép él bennünk felnőttkorunk kezdetén.
Sokat hallunk, olvasunk arról, hogy az utánunk jövő nemzedék, a Z-generáció kifürkészhetetlen. Nem értjük őket, a saját szüleik előtt is talányosak, nagyanyáik meg végképp nem tudják, unokájuk miről beszél. Látásmódjaink között egyre nagyobb a szakadék, viselkedésüket sokan furcsának, esetleg riasztónak ítélik meg. Pedig velük kell dolgoznunk, ők a jövő orvosai, tanárai, ügyvédei, hivatalnokai, újságírói és így tovább. Mindemellett ők a gyerekeink. Cikkünk fiatal szerzője a saját generációjának kérdéseire keresi a választ. Fülöp Orsolya összeállítását olvashatják.
Identitás, én-kép – mindkettő nagyon fontos és meghatározó a személyiség szempontjából. Sokszor összekeverjük, egymás szinonimájaként használjuk. A fiatalok gyakran nem is tudatosan reflektálnak ezekre a fogalmakra, csak azt mondják, ő vagy ő nem bír engem, nem szeretnek, mert ilyen meg amolyan vagyok. Máshol meg felmondok, vagy nem kapok munkát, mert nem tudok alkalmazkodni. Miért van, hogy magam sem tudom eldönteni, mi lenne jó nekem?
Az identitás kisgyerekkorunktól formálódik, a másokkal folytatott társadalmi interakciók és a különböző csoportokhoz való tartozásunk során folyamatosan alakul, magyarázza Gergely Orsolya szociológus. Például kisgyerekként a nemi identitásunk alakítására nagyon vigyáznak a szülők a közvetlen szocializációs közegünk: a megszülető egyperces kisbabára már vagy rózsaszín, vagy kék karszalagot kötnek. A kisfiúknak autót meg lovacskát visznek ajándékba, a kislányoknak babát. A nemzeti identitásunkat is már gyerekkortól alakítják például a népdalok, népmesék, legendák mesélésével, és a vallási identitásunk is családfüggő, mondta a szakember. Tinédzser korban, az én-keresés időszakában a fiatalok többféle dolog iránt érdeklődnek, nagyon jellemző, hogy az öltözködésben is meg szeretnék mutatni, hogy ők mely csoporthoz tartoznak, illetve milyen zenei, politikai, életfelfogásbeli érdeklődéseik és meggyőződéseik vannak. A szakmai mellett, a lokális identitás sem elhanyagolható és létezik virtuális identitás, tudtuk meg: van, akinél ez egy másfajta identitás, mint a fizikai – például az utcán alig köszön, a Facebookon meg ő a kommentkirály – jegyzi meg Gergely Orsolya.
Gergely Orsolya: sokszor könnyebb úszni az árral...
Az én-kép szintén egy hosszú tanulási folyamatnak az eredménye, melyben a szocializációnak, az egyéni és közösségi interakcióknak nagyon nagy szerepe van. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy ismerjük a saját személyiségünket, tudatában vagyunk tulajdonságainknak, határainknak, kapacitásunknak, él magunkban egy kép saját magunkról, mintegy külső szemmel is látjuk magunkat, összegzi Orsolya. Az én-kép ferdülésének számtalan oka lehet, de talán a leggyakoribb az önbizalomban gyökerezik: az önbizalom valahogy egy ideális mennyiség, jó, ha van. Ha túl sok van belőle, akkor sem jó, ha túl kevés van, az sem jó. Ha egy gyereknek a szülei és tanárai mindig azt mondják, hogy egy tekergő semmirekellő vagy, nem látja már objektíven a képességeit és készségeit, nem tud bízni magában, nem látja a pozitív értékeit sem. Ha pedig egy gyereket állandóan csak dicsérnek, soha nem magyarázzák el, hogy ez most nem volt teljesen jó, itt és itt tévedtél, de kicsi odafigyeléssel ezeket kijavíthatod, akkor egy nem valós kép él saját magáról és az első nagyobb sikertelenség teljesen lelombozza, összegzi a szociológus.
Ki vagyok én?
Szociológiai kutatások alapján számtalan okkal magyarázható lenne, hogy miért adják fel az emberek magukat, miért sodródnak az árral. A probléma kútfeje talán az, hogy nem ismerik az emberek – a fiatalok leginkább – magukat igazán. Ahogy Gergely Orsolya fogalmazott: „Néha kényelmi megoldásokat választunk. Felülünk egy gőzösre, mert ott jól el lehet ücsörögni, ahelyett, hogy szembenéznénk a hibáinkkal, hiányosságainkkal és szépen kezdenénk stoppolni abba az irányba, amelybe valóban vágyunk”. Az ön-megismerés egy egész életen át tart, állandóan figyelnünk kell. Alapozni lehet és kell az önbizalomra, a saját valóságra, ami mindenkinek mást jelent, mondja a szociológus.
Önbizalomból 10-es
Az én generációmról elmondható, hogy óriási önérzettel és állandó elismerés iránti igénnyel rendelkezik, kutatások garmadája így vélekedik, világosít föl a csíkszeredai Balázs Andrea, frissen végzett csíkszeredai szociológus. Kevésbé érdekel minket a közösség sorsa, a politika és a közélet. Anyagiasabb generációról beszélhetünk, kiknek óriási pénzügyi elvárásaik vannak. Intenzív digitális életet élünk Facebookon, Instagramon. „Itt mindenki egy pozitív, lenyűgöző oldalt próbál mutatni magáról, ami sokszor (elég gyakran) egyáltalán, vagy csak részben fedi a valóságot” – mondja Andrea és hozzáteszi, sajnos ennek következménye is, hogy nagyon sok fiatal megtapasztalja a depressziót felnőtt kora előtt. Számtalan fiatal lány úgy érzi, hogy nem elég jó, és ez megmutatkozhat a külsején, iskolai teljesítményen, családi vagy baráti kapcsolataiban.
Anyagiasabb generáció a mai, véli Balázs Andrea
“Úgy érzem, legtöbbször azért adjuk fel önmagunkat, mert nehéz megfelelni a mostani társadalmi elvárásoknak, a divatnak. Nagyon gyorsan változik minden és az embernek is gyorsan kell alkalmazkodnia ezekhez a változásokhoz, különben nem jön meg a várt elismerés” – folytatja gondolatait a fiatal szociológus. Az identitásválságot és én-képferdülést illetően abban látja a megoldást, hogy elsősorban ne mások miatt, hanem önmaga miatt változzon meg valaki. Úgy véli, az lenne jó, ha felismernénk, hogy az egyediséget és nem az ugyanolyat kell(ene) megmutatni.
Önmegvalósítás ezerrel
Egy tízfős csoportot „hívtam össze” az érintett generációból, és arról kérdeztem őket többek közt, hogyan látják magukat és jövőjüket. A beszélgetések alapján egyértelműen elmondható, hogy az egyetemisták elsősorban olyat szeretnének csinálni, amiben örömüket lelik, és amivel másokon is segíthetnek. Itthon képzelik el az életüket és mindenáron nem az elköltözés, a minél több pénz keresésének lehetősége lebeg a szemük előtt. Többségüknek az önmegvalósítás az áhított célja, követni szeretnék az álmukat. Fontosnak tartják ugyanakkor a külföldön megszerezhető tapasztalatokat, a tanulási lehetőségeket, hogy ezeket felhasználhassák majd a pályaindításkor. Beszélgetéseink során kiderült, hogy generációmnak fontos a folyamatos önfejlesztés akár az egyetem mellett is. Ugyanakkor nagyon hangsúlyos, hogy körükben hatalmasak az elvárások. Önmaguktól és az élettől egyaránt.
Sokan nem simerik képességeiket, ezért mindaz, amit magukról gondolnak, sokszor köszönő viszonyban sincs a valósággal
Egyetemistaként szembesülnek rengeteg követelménnyel, számos feltételnek kell megfelelniük, és mindemellett „tökéletesen” szeretnék a feladatokat elvégezni, de menetközben elveszítik a motivációjukat. Gyakori, hogy a kibillent egyensúlyból nem tudnak egykönnyen visszatalálni önmagukhoz. Meginog az addig otthonról táplált önbizalom. Általánosítani persze nem lehet. Van köztünk egészséges én-képpel rendelkező, harmonikus fiatal, és van olyan, aki tévelyeg, nem tudja mit ér és kicsoda ő valójában.
Kiemelt kép: pixabay.com
