„Még táncolsz?” Teszik fel sokan a kérdést, amikor találkozunk. Tudják, hogy hozzám tartozik, része a személyiségemnek. Valójában már negyedik osztályban levett a lábamról, elég volt végignézni a Táncvarázs című sorozat egyik részét, sőt arra is emlékszem, hogy kire figyeltem fel először. A szentesi születésű László Csaba keringőzött, én pedig arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne hozzá hasonlóan suhanni a parketten.
Aztán hosszú évekig úgy tűnt, hogy álom marad az egész, már-már le is mondtam róla. 2007 őszén azonban a párommal becsöppentünk egy tánctanfolyamra, és utána szinte megállás nélkül űztük. Persze, jóval nehezebb volt, mint amilyennek elképzeltük, alig birkóztunk meg a koreográfiákkal és egymásra is figyelni kellett. A katasztrofálisan sikerült első versenyek után abba akartuk hagyni, valami mégis visszatartott. 2011-ben, nem sokkal a Temesvárra való költözésünk után új korszak kezdődött kiszállásokkal, évi hat-hét versennyel, illetve az elkerülhetetlen szamárlétrával a nem hivatalos és a hivatalos kategóriákban.
Mi van mögötte? Heti minimum két edzés, kötelező figurák pontosítása, tökéletesítése, edzőtől kért és kapott visszajelzések, állandó javítási szándék.
Farkas-Ráduly Melánia: többet ad a tánc, mint elsőre gondolnánk!
Mikor hagyjuk abba? Bár idén elbúcsúztunk a versenyzéstől, továbbra is szeretnénk folytatni a táncot. Része a hétköznapjainknak, hétfőnként és szerdánként jólesik azon agyalni, hogy aznap estére vajon bécsi keringővel vagy szambával készül-e az edző, hány új figurát tanulunk, mennyien leszünk a teremben. Szerencsére a csapatban is jó a hangulat, enélkül valószínűleg nem tennénk ilyen erőfeszítéseket harminc év fölött.
Mit kapunk még a tánctól? Feltölt, összekovácsol, határokat feszeget, kitartásra, önfegyelemre, türelemre, odafigyelésre tanít. Egy olyan szokás, amelynek remélhetőleg még hosszú évekig a rabjai leszünk. Mert csak nyerünk általa.
Kiemelt kép: pixabay.com
