Zűrös hónapokon van túl a kisgyerekes családok zöme. Lehet, sokatoknál szakadt el többször is a cérna, főleg, ha épp dackorszakát éli a csemetétek, ha épp izmosodik az akarata, és éppen abban a korban van, hogy ő mindent egyedül akar csinálni és mindent jobban tud, mint a bizonytalanságoktól, aggodalmaktól amúgy is alaposan leterhelt szülő. A helyzet csak fokozódik, ha csemetéből több is van.
Instant és szupergyors érzelmi intelligencia-fejlesztés, öt percen belül ható dühkontroll, gombnyomásra beinduló hisztiszelídítő
– ugye, milyen jó lenne, ha ezek lazán elérhetők lennének?
Az igazság az, hogy elérhetők, csak nem lazán, és nem befektetés nélkül, és nem egyből. Sőt, a munkát magunknak és magunkon kell kezdenünk, hiszen mi vagyunk az iránytű, a katalizátor, a vigasztaló gyermekünk, gyermekeink életében. Az erő nálunk kéne legyen, hiszen bármennyire is trendi a liberális vagy demokratikus nevelés, azért mi vagyunk a felnőttek, és a felelősek gyermekünk lelki- és testi épségéért, fejlődéséért, neveléséért. Nekünk kell biztonságot, támaszt nyújtanunk. És igen, a zűrös helyzetekben is.
Mi kell a változáshoz?
Először is komoly elhatározás. Majd jöhet az önvizsgálat: mit kezdek én, a szülő, a dühömmel, a frusztrációimmal, meg tudom-e fogalmazni adott helyzetben, hogy valójában mi zavar, fel tudom-e idézni, hogy gyerekként hogyan éltem meg a felnőttek viselkedését, ki tudok-e határozottan (nem agresszíven!) állni az igényeim, elhatározásom mellett? Majd érdemes „rápillantani” arra is, hogy milyen a kapcsolatunk a gyermekünkkel.
Persze, minden szülő szereti a gyermekét, de azért nem árt picit a közhelyek és evidenciának tekintett dolgok mögé benézni.
Élvezed a gyermeked társaságát? Örömet lelsz a közös tevékenységekben? Szívesen ülsz este az ágya mellett? Vannak nálatok kötődést erősítő rituálék? Dicséred gyakran? Mondod neki, hogy annyira szereted, hogy legszívesebben bekapnád? Ismered őt?
Apropó, megismerés. Hasznos lehet, ha a szülő ismeri a gyermek „belső működését” is, sokban hozzájárulhat a megértéshez, ha van fogalmunk arról, hogy a különböző fejlődési szakaszoknak milyen pszichológiai jellemzői vannak.
Ha megvolt ez az alapozás,
akkor lássuk a gyermeke(ke)t! Ahhoz, hogy megtanítsuk az aprókat indulataik kézben tartására, először is az szükségeltetik, hogy elfogadjuk természetesnek a düh, a harag, a rettegés létét. Aztán meg az, hogy megtanuljuk felismerni, megnevezni azokat. A tudatosítás folyamata kezdődik így el, hogy a gyermek tudja majd „fülöncsípni” a megszülető indulatait, és tudjon beszélni róla. Ha rendelkezik ezzel a készséggel, azzal már sok szelet ki tudunk fogni a vitorlából. Helyzeten kívül is érdemes az indulatokról beszélni, akár korábbi történéseket felidézve a „mit éreztél? – mi vagy ki segíthetett volna? – mit szerettél volna?” kérdésekkel, illetve
segíthetünk a kicsinek megérteni a düh, a harag „természetrajzát”, hogy az tulajdonképpen egy belső jelzés, hogy valami nincs rendben, valami zavar.
Sokszor például a fáradtság teszi, hogy érzékenyebbek, könnyebben felbosszanthatók leszünk – és milyen szép lenne, ha eljuttathatnánk csemeténket odáig, hogy megfogalmazza: álmos vagyok, menjünk haza, ahelyett hogy ötször földhöz verné magát. Amikor adott a helyzet, tehát épp tombolnak az indulatok, akkor is támogathatjuk ezt a folyamatot (ha sikerül elég higgadtnak maradnunk), ha visszatükrözzük a gyermek érzelmeit, ahelyett, hogy letiltanánk róla, vagy tovább szítanánk szidással, például: Fejezd be!, Legyen több eszed! Ehelyett mondhatjuk, hogy „most nagyon dühös/csalódott, stb. vagy!”
Az érzelmi intelligencia alaposan megkönnyíti a társas érintkezést, növelheti a teljesítményt is majd az iskolában, sőt később is igencsak hasznos, ma már nagy az egyetértés abban, hogy a magas EQ a munkahelyi siker katalizátora. Gyakorlatilag az érzelmek észlelésének, kontrollálásának és megértésének a képessége, de a fogalomkörbe beletartozik a magas empátiás készség, az önmotiválás képessége, a jó kapcsolatteremtő képesség stb. is. Nyílt konfliktus esetén
a viselkedést, a gyermeket címkéző, leszóló, megrovó mondatok helyett hatásosabb, ha a magunk állapotáról beszélünk, és az sem baj, ha nem túl nyugodtan. Szóljunk bátran arról, hogy kihoz a sodrunkból, amikor az utca közepén, mindenki szeme láttára kell megoldást találni a tomboló gyermek fékentartására. Ezzel is megmutatjuk, hogy mi is emberből vagyunk, nekünk is vannak érzéseink, és igen, ezeket lehet kezelni!
„Nyugodt zónában” keressünk alkalmat arra, hogy rajzban, játékban, bábozás közben kerüljön terítékre, hogy kivel mi történik düh, harag, csalódás, bánat esetén. Sírunk, toporzékolunk, kivörösödünk, csapkodunk, remegni kezdünk?
Figyelhetjük együtt is az embereket, gyerekeket például játszótéren, utcán – így élesítjük, finomítjuk gyermekünk „antennáit” az érzelmek észrevételére, beazonosítására.
Aztán akár plakátot is készíthetünk (rajzzal, matricákkal), ahol összegyűjtjük, hogy melyek azok a helyzetek, történések, amik a gyermeknél frusztrációhoz vezetnek, akár jelölni is lehet, hogy kicsi haragot, közepes csalódottságot, nagy bánatot okoz egy-egy helyzet. A lista bármikor bővíthető.
Az érzelmi tudatosság fejlődéséhez
azzal is hozzájárulhatunk, hogy értő módon, az érzelmeire reagálva fordulunk a gyermek felé, amikor épp kiborul, elkeseredik valamiért. Könnyű belátni, hogy ilyen helyzetben a rákiabálással, letiltással, szidással, kinevetéssel csak még mélyebbre lökjük a frusztrációs örvénybe –
Nekünk hogy esne, ha heves vita közben, amikor épp elragad a düh, szembekacagnak, vagy azt mondják, hogy ne hisztizz, drágám!
Nagyon rosszul esett, hogy elvette a játékodat? Szerettél volna még játszani, most csalódott vagy, hogy már megyünk… Ez csak néhány „példamondat”, ezek hallatán a kis méregzsák, vagy síró-bőgő nagy valószínűséggel azt fogja érezni, hogy őt megértik, és akár vigaszra, támogatásra is lelhet anyánál, apánál.
Az empátia
már egy magasabb fokozat, hiszen itt nemcsak a saját érzelmek beazonosításáról, hanem arról is szó van, hogy belebújunk a másik ember bőrébe: vajon, ő mit érezhet? Tudatosan próbáljuk érzékenyíteni ezen a téren is a csemetét. Például szokjunk rá, hogy mindig mondjuk ki, hogy bennünk milyen hatást keltett a viselkedése.
Kérdezzünk rá: mit gondolsz, mit érezhetett a kislány, amikor elvetted a babáját? Vajon miért sírt?
Lehet, hogy teljesen más nyelvre kell váltanunk, mint amit eddig használtunk. A döntés a miénk: folyamatos harcot akarunk a gyermekkel, vagy inkább egymást értve, együtt menni előre?
Tippek
– „Monitorozzuk” magunkat. Figyeljük meg egy nap ébren töltött órái során, hogy hányszor jön ki a szájunkon a nem, ne szó. Másnap próbáljunk fordítani a rutinon: ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy mit ne tegyen a gyermek, közöljük, hogy mit szeretnénk, mit várunk el. Szóval a „nehogy begyere a sáros cipővel” helyett jöhet a „az ajtónál mi lehúzzuk a cipőt, neked is megy”.
– Vannak gyerekek, akik nehezebben viselik a váratlan helyzeteket, ismeretlen személyeket, és gyakran lesznek „érthetetlen” módon nyűgösek, hisztisek ilyenkor. Segítsünk nekik azzal, hogy tájékoztatjuk őket. Mondjuk el előre – akár egy átlagos napon is, hogy mi fog történni, ha valaki betoppan, mutassuk be neki, ha valami változik a nap megszokott menetén, tegyük érthetővé számára is. Érdemes kipróbálni, megéri a fáradtságot.
– Animációs filmek, mesék is segítenek. Legyen rituálé, hogy ha látunk, olvasunk valamit, azt „érzelemül” is megbeszéljük. Nem kell megóvni a gyermekeket a negatívnak titulát érzelmektől, hiszen akkor nem tudnak velük mit kezdeni. Ajánljuk az Agymanók Oscar-díjas alkotást, jól használható az érzelmi tudatosság fejlesztésében.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
