Azt gondolnánk – és ez részben így is van –, hogy a szociális készségek nagy részét implicit módon, mintakövetés útján sajátítják el a gyermekek. De mi történik akkor, ha egy gyermek nem találkozik jó gyakorlatokkal? Ha az őt nevelő felnőttek sincsenek birtokában a megfelelő tudásnak? Azt gondolom, hogy az ilyen fontos készségek elsajátítását nem bízhatjuk a véletlenre. Az óvodától a középiskola végéig rengeteg alkalom adódik, amikor pedagógusként, rokonként, edzőként, szomszédként, idősebb barátként is tanulhatnak tőlünk a ránk bízott gyermekek.
A tetteinkért való felelősségvállalás készsége fontos mutatója az érzelmi érettségnek még akkor is, ha nem szerepel az érettségi tételek közt egyetlen tantárgyból sem. De hogyan kérjünk jól bocsánatot? Mit tanítsunk erről a gyerekeknek?
Bocsánatkérésnél – először is – nevezzük nevén azt, ami történt. Például: „megütöttelek”.
Ez a kiindulópont, mert így a megbántott fél és a sérelmet elkövető is biztos lehet abban, hogy ugyanarról beszélnek. A bocsánatot kérő fél ezzel a lépéssel ismeri el a tettét. Azt gondolhatnánk, hogy ez néha túlzott óvatoskodás, de aki már dolgozott gyerekekkel (és felnőttekkel), az tudja, hogy a tények felismerése és elismerése nem mindenkinek erőssége.
A következő lépés annak kimondása, hogy amit tettünk, az helytelen volt.
A konfliktusos helyzetek gyakran nem fekete-fehérek. Néha mindkét fél tesz olyan gesztusokat, amelyek sérelemre adnak okot. A tetteink relativizálása azonban nem helyes. Az „azért ütöttelek meg, mert feldühítettél” narratíva tulajdonképpen a másikra tolja a felelősséget. Mindenkinek a saját tetteiért, szavaiért kell felelősséget vállalnia: „Ez nem volt helyes, iskolánkban (családunkban, klubunkban) elfogadhatatlan az erőszak!”.
Fontos lépés, hogy a bocsánatot kérő fél tisztában legyen azzal, hogy mit okozott. Hogy fel tudja ismerni, milyen érzést keltett a másikban.
„Fájdalmat (szomorúságot, félelmet stb.) okoztam neked.” A másik érzelmei jogosságának elismerése komoly gyógyító erővel bír – főként, ha mi okoztuk azokat az érzelmeket.
Ezután következik a tényleges bocsánatkérés és annak az igénynek a kifejezése, hogy nekem fontos, hogy megbocsássanak: „Bocsánatot kérek! Nagyon sajnálom, amit tettem. Kérlek, bocsáss meg nekem!”
De még ez sem elég:
biztosítanunk kell a másikat, el kell köteleződnünk amellett, hogy a helytelennek elismert tettünk nem fog újból megismétlődni: „Nem foglak többé megütni.”
Végezetül pedig, az i-re a pontot az teszi fel, ha megkérdezzük, hogyan tehetnénk jóvá, amit tettünk: „Mit tehetnék, hogy helyrehozzam?” Ha a két fél eljut idáig a folyamatban, a megbántott fél sokszor elégségesnek érzi a bocsánatkérést, és nincs több teendő: a kapcsolat helyreállt.
A cél tulajdonképpen ez lenne, csak át kellene helyeznünk a fókuszt a büntetésről és a megtorlásról a kapcsolatok építésére. Ehhez nyilván elköteleződés, munka és bátorság kell a felnőttek részéről, hiszen régi beidegződéseken kell úrrá lenni. De
az a gyerekközösség, amely megtapasztalja, gyakorolja a konfliktuskezelés eme módját, vélhetően tovább viszi ezt a tudást más közösségekbe, felnőttként a párkapcsolatába, munkahelyére, családjába.
Segíthetnénk a gyerekeinknek azzal, ha nem csak az elméleti alapokat tanítanánk meg, hanem látnának felnőttektől valóságos példákat. Különösen hatásos az, amikor indokolt esetben a szülő (felnőtt) kér bocsánatot a gyermektől. A saját élmény ebben az esetben formálja a személyiséget. Ugyanakkor a bocsánatkérés elfogadottá tételében segítenek azok a nyilvános bocsánatkérések is, amelyeket híres emberek tesznek meg egy-egy elfogadhatatlan tettük után, mint például a sztárvilágban legutóbb Will Smith (Chris Rocktól, amiért az Oscar gálán pofon vágta kollégáját – szerk. megj.) A magyar közéletben sajnos nem nagyon látunk példát erre.
Nyilván nem kell mindenért bocsánatot kérni – úgy tapasztalom, hogy sok gyerek és felnőtt sem tud disztingválni e tekintetben –, de ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink egészségesebb és boldogabb kapcsolatokban éljék az életüket, fontos, hogy tudják, mikor és hogyan tegyék.
Lehet, hogy nem megy egyből, de hát a szorzótáblát és az angol szavakat is gyakorlással tudjuk elsajátítani. Olyan időkben, amikor ennyire törékeny a béke a világban, fokozottabban szükségünk van erre.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Egy gyermek nem lehet barát, sem terapeuta a szülő számára! – Szülői szerepkörbe kényszerített gyerekek
Ezt elmondtad otthon a szüleidnek? – kérdezem naponta a hozzám forduló gyerekektől, kamaszoktól. Nem, és nem is szeretném elmondani – válaszolják gyakran. Miért? – érdeklődöm tovább. Mert anyukám, apukám így is annyi gonddal küzd. Nem szeretném, hogy miattam is aggódjanak – indokolják sokszor. Az én dolgom pedig szelíden meggyőzni őket arról, hogy a borús gondolatokról, éjszakákon át tartó sírásról, falcolásról, étkezési zavarokról, vagy az iskolai kiközösítésről tudniuk kell a szülőknek.
