Ki segít a beilleszkedésben?

Miközben e sorokat írom, egy magányos, szomorú gyereket látok a rohangáló, nevetgélő társak között. Meg egy olyan gyereket, aki „esztelen” viselkedéssel, például verekedéssel, erőltetett „jópofizással” próbálja magára felhívni a figyelmet, miközben egyre inkább a peremre szorul. Kezdődik a tanév, ha van valahol ilyen gond, az ismét előtérbe kerül. Mit tehetünk ezekért a gyerekekért? Mert ugye nem akarjuk őket magukra hagyni?

Miközben e sorokat írom, egy magányos, szomorú gyereket látok a rohangáló, nevetgélő társak között. Meg egy olyan gyereket, aki „esztelen” viselkedéssel, például verekedéssel, erőltetett „jópofizással” próbálja magára felhívni a figyelmet, miközben egyre inkább a peremre szorul. Kezdődik a tanév, ha van valahol ilyen gond, az ismét előtérbe kerül. Mit tehetünk ezekért a gyerekekért? Mert ugye nem akarjuk őket magukra hagyni?

{hirdetes}

Első lépések a közösségben

A hazai tanügyi rendszer merevsége okozza még mindig a legnagyobb gondot a gyerekek óvodai beszoktatásában – véli a több mint három évtizede tanító Györfy Éva. A marosvásárhelyi Stefánia Óvoda igazgatónője azt nehezményezi, hogy a szülőnek nincs lehetősége a gyereket a tanévkezdésnél jóval korábban bevinni az óvodába. Másrészt, mivel évente változnak a pedagógusok, nem lehet tudni, hogy ki indít csoportot ősztől, nincs mód előre ismerkedni. Pedig ez is hozzájárul a bizalom és lelki kötődés kialakításához. Györfy Éva szerint a legfontosabb, hogy kialakuljon a szülőben a bizalom az intézmény és a pedagógus iránt, és ezt a gyerekének is átadja. A szülőnek tisztában kell lennie azzal, hogy gyerekét jó helyre hozta, és az adott közösségben történő dolgok mind az óvodás érdekében történnek. A család nyugodtságát érzi a gyerek is, ez a hozzáállás meggyőzi őt arról, hogy ha az óvodában marad, az csak jó lehet. A gyerekben eleve él a természetes kíváncsiság és a közösséghez való tartozás igénye. Fontos még figyelembe venni azt is, hogy kivel szemben van bizalma a gyereknek, milyen korosztállyal szokta meg addigi életét, vagy kivel töltötte a legtöbb időt. Saját tapasztalatát megosztva, elmesélte, hogy volt a csoportban olyan kisóvodás is, aki a fiatalok helyett az idősebb pedagógushoz vonzódott már az első pillanattól. Kiderült, hogy őt a nagymama nevelte.

Györfy Éva a több mint százötven éves intézmény egyik irányelveként emelte ki azt, hogy nem egy óvónő vagy egy dadus neveli a gyereket, hanem a teljes közösség. „Nagy az átjárás. Számos közös tevékenységen vesznek részt a csoportok. Igyekszünk arra, hogy a gyerekek minden óvónőt és dadust megismerhessenek. Azzal mindenki veszítene, ha csak csoport-, és nem óvodaközösség működne” – mutatott rá az igazgatónő. Az óvodai tanterv szerint is az első két hét a beszoktatásról szól, amikor az óvónők szabadkezet kapnak a tevékenységek megszervezésében. Ebben az időszakban, a Stefániában a teljes munkaközösség dolgozik, így a gyerek egyféle folytonossághoz szokik, nem váltakoznak naponta a reggeli, déli és délutáni arcok. Tehát a gyerek egyszerre és mindenkivel tud ismerkedni, hogy mielőbb megkapja a stabilitást.

Györfy Éva

Fotó: Boda L. Gergely

A kiscsoportban kialakított lelki kapcsolat és bizalom az óvónő és a gyerekek között segíti a kicsiket abban, hogy majd az előkészítő osztályban máshoz is kötődni tudjanak – ebben látja Györfy Éva az óvónők óriási szerepét, ha az iskolára való felkészítésre kerül sor. Feladataik között szerepel az is, hogy a természetes fejlődésben arra ösztönözzék a gyerekeket, hogy tudjanak tovább lépni, és mással, máshol folytatni az életüket.

Lépcsőfokok

Heti rendszerességgel találkozik elsősökkel és gimnazistákkal is Nagy Zsuzsanna, a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskola román-angol szakos tanárnője. „Ha egy ciklust kezd a gyerek, például elsőt, ötödiket, vagy éppen kilencediket, mindig eltelik egy kis idő, amíg kialakulnak az osztályon belüli erőviszonyok, klikkek, baráti körök. Olyan esetekben tehát, amikor új a közösség, újak a tanárok, az iskola, gyakrabban fordulnak elő beilleszkedési problémák” – vallja a hatodikos tinédzserek osztályfőnöke. Szerinte, ha a gyerekek biztos, szeretetteljes családi háttérből érkeznek a felfedezésre váró világba, magabiztosabban lépkednek, kevésbé okoz számukra problémát a beilleszkedés, a barátkozás. Sajnos nincsenek tökéletes forgatókönyvek: mindig akadnak gyerekek, akiket minden próbálkozás ellenére sem fogadnak maguk közé társaik. Nagy Zsuzsanna úgy látja, hogy általában az jelent akadályt, ha a gyerek a társaitól eltérő dolgokat képvisel, másként látja az életet, vagy egyszerűen másként öltözködik, nem bulizik a többiekkel. A problémák kezelésében az első és legfontosabb lépés szerinte a tanár és a szülők közötti őszinte, megoldáscentrikus párbeszéd kialakítása, fenntartása. Ha esetleg a szülő hárít, és nem vesz tudomást a problémáról, az osztályfőnök nem tud maradéktalanul segíteni a gyerek beilleszkedésében. Zsuzsannának nagyon bevált, hogy konzultált, együtt dolgozott az iskolapszichológussal. „Különféle csoportfoglalkozásokon a szakember is tud javasolni olyan játékokat, példákat, amelyek révén a gyerekek alakulnak, egy csapattá válnak. Ha szeretnek kirándulni, az a legjobb „kovács” – vélekedik a tanárnő.

 

Nagy Zsuzsanna

Fotó: Mihály László

Csapatmunka

Bár mindössze hat éve tanít Kovács Zita, a kolozsvári Apáczai Csere János Líceum tanára, azt tapasztalta, hogy évről évre nő a magatartási és beilleszkedési nehézségekkel küzdő gyermekek száma. A társadalmi problémák, a változások, mindaz, ami a nagyvilágban történik, leképeződik a családban, de ugyanakkor az iskolában, osztályközösségi szinten is. Nagyszüleink, dédszüleink elbeszéléseiből tudjuk, hogy az ő idejükben a nagybetűs PEDAGÓGUS volt az ezermester, a szakember. Ami régen rendbontásnak, fegyelmezetlenségnek számított, mára már átértékelődött, ám ez köztudottan sokszor megnehezíti a pedagógusok munkáját. Zita szerint sokat segít, ha az adott osztályközösséget tanító tanárok, a szülők, az iskolapszichológus, serdülőkorban a szexuálpszichológus, illetve konfliktuskezelő szakemberek összefognak, tudatosan összedolgoznak, tartják a kapcsolatot. A beilleszkedési nehézségek esetén, akár a tanítási folyamatban is, fontosnak tartja az empátiát és az egymásra való odafigyelést. „Résen kell lenni, intuitívnak kell lenni, és türelemmel, csoportmunka, bejelentett felmérők, felelések, korrekt javítási lehetőségek, bátorító, kedves szavak bevetésével létrehozható az a pozitív érzelmi légkör, amelyben a tanuló megnyílik, fejlődni tud és akar” – fogalmaz.

Tapasztalata szerint a beilleszkedést sokszor nehezíti a szülő elfogultsága, az otthoni szigor, a túlzásba vitt aggodalmaskodás, a teljesítménykényszer belenevelése a gyerekbe, az „engem is így neveltek” felfogáshoz való görcsös ragaszkodás, illetve ha nem tartja a kapcsolatot az iskolával, az osztályfőnökkel. Zita úgy véli, hogy sokat segít, ha a gyerek adottságainak és képességeinek megfelelő iskolát választ a szülő, ha igyekszik következetesnek lenni, és ha nem a tanár ellen, hanem a tanárral együtt neveli a gyermekét.

 

Kovács Zita

Fotó: Angyalosi Beáta

Hirdetés

Szülők iskolája

Úgy tűnik, hogy a szülő sokat tehet beilleszkedési nehézségekkel küzdő gyerekéért. Sőt, legtöbb esetben ő tehet a legtöbbet – mondják egybehangzóan a szakemberek. Persze nem tagadjuk, hogy vannak kirívó helyzetek, amikor a pedagógus, az iskola inkompetenciája vezet problémákhoz, tartja fenn a nehézségeket, de általában nem ez van. Vannak a néha könnyebb, néha rázósabb óvodai, iskolai mindennapok, amelyek egyes gyerekek számára nem okoznak gondot, mások számára viszont igen. Ha a mi gyerekünk az utóbbi csoportba tartozik, akkor – jó esetben – szembe kell néznünk a problémával, de önmagunkkal is, őszintén, elfogulatlanul, hogy segíthessünk a beilleszkedés buktatói között botladozó csemeténknek. A hogyanhoz nyújt néhány fogódzót Dimén-Varga Tünde iskolapszichológus.

Ismerjük fel a tüneteket!

Megváltozik a gyermek viselkedése. A csendes gyermek még csendesebb, még visszahúzódóbb, vagy éppen agresszívebb lesz. Szorongásra utaló jel például, ha nem tud aludni. Akkor van könnyebb dolga egy szülőnek, amikor a gyermek meg is mondja, hogy nem akar oviba, iskolába menni. Amikor viszont olyan a család, hogy nem szokás kifejezni konkrétan az érzelmeket, nevén nevezni a dolgokat, akkor jöhetnek a pszichoszomatikus tünetek: hasfájás, fejfájás, hányinger, hasmenés induláskor. Ezeket a tüneteket mindenképpen komolyan kell venni, mert főleg egy testi tünetet nem tud egy gyermek megjátszani, tehát nem szimulál! Ezzel is azt jelzi, hogy valamivel gondja van.

Mi állhat a háttérben?

Egyrészt vannak személyiségvonások, amelyek genetikailag meghatározottak, tehát vannak olyan gyerekek, akiknek a szociális képességeik eleve gyengébbek, nem annyira ügyesek a társas helyzetekben. Más gyerekeknél az lehet a gond, hogy nehezen alkalmazkodnak a szabályokhoz. Olyan gyerekeknél is adódhatnak beilleszkedési nehézségek, ahol maga a család is elszigeteltebb életet él, azaz nem tartanak fenn olyan társas kapcsolatokat, amelyekből a kicsi  láthatná azt, hogy hogyan kell ezeket „menedzselni”. Mostanában óvónők jelzik, hogy vannak olyan csoportok, ahol a kicsiknek nincs „közös témájuk”. Amíg rá nem lelnek olyan internetes játékra, amit mind ismernek, nem tudnak közös játékot elkezdeni De a szociális kapcsolatok menedzselésére nincs mobil applikáció! Azt csak élesben lehet megtanulni!

Dimén-Varga Tünde

Fotó: Asztalos Ágnes

Olyan gyerekeknél is jelentkezhetnek beilleszkedési problémák, ahol maga a család is problémás időszakában van: válás, elveszítettek valakit, apa külföldön dolgozik, elhagyta a családot valamelyik szülő, kistestvér született. Nagyobbak esetében olyan gyerek is válhat kiközösítetté, aki azelőtt nem volt az, mert egyszerűen más értékek kezdenek fontosak lenni egy kamasztársaságban, ő pedig nem ezek mentén szocializálódott, és akkor kirekeszti a csoport.

Mit tehetünk?

Természetes, hogy az oviban, az iskolában, az első hetekben vannak beilleszkedési nehézségek. De ha egy-két hónap elteltével sem változik a helyzet, akkor meg kell keresni, hogy mi okozza, és megoldásokat találni. Főleg kicsi gyerekek esetében fontos lenne az, hogy előzetes ismeretei legyenek arról, hogy hová kerül, megelőlegezni egy találkozást legalább az óvónővel, a tanítónővel, körbejárni az iskola épületét, megnézni, hol van az osztályterem, az sem árt, ha van néhány ismerős gyerek, akár úgy, hogy a szülő felveszi a kapcsolatot más szülőkkel, és még a tanévkezdés előtt közös programokat szerveznek a kicsiknek. Mindig az okoz szorongást, ami ismeretlen! Ha mégis nehézségeket észlelünk, legelőször a pedagógussal kell beszélni, majd közösen megtudni a gyerektől, hogy ő mit él át, lehetőséget adni neki, hogy ezt valamilyen módon – verbálisan, játékban, rajzban – kifejezhesse. Ha a pedagógus empátiával, odafigyeléssel sem tudja orvosolni a helyzetet, akkor mindenképpen szakemberhez kell fordulni.

Miért ne legyintsünk a problémára?

Mert egyrészt elmagányosodhat a gyerek, nem fejlődnek a szociális készségei, kirekesztődik, peremre szorul, mindez tanulási problémákhoz is vezethet. Nem tanulunk szívesen, nem tudunk koncentrálni feladatainkra, ha más, személyes bajokkal vagyunk elfoglalva. Akár pánikrohamig is fajulhat a helyzet, sőt iskolafóbiáig, ha pedig tartósan fennállnak a beilleszkedési nehézségek, kamaszkorban az öngyilkosság veszélyével is számolni kell. Ha a kezdeti jelekre odafigyelünk, akkor jó esély van arra, hogy a gyerek megtalálja a helyét az adott közösségben. Kevés olyan gyermek van, aki teljesen képtelen a beilleszkedésre, a csoportszabályok elfogadására, megtanulására.

Néhány kerülendő megoldás

A szülő elviszi máshová a gyereket. 

Ilyenkor legtöbbször az derül ki, hogy a következő közösségbe se tud beilleszkedni. Valóban fontos lenne szülőként minél elfogulatlanabbul nézni a helyzetet, és ha alapból nincs baj a közösséggel, a tanítóval, akkor soha nem a csere a jó út, hanem ott, az adott helyzetben kell megoldást találni. Mert ha a következő helyen sem megy a beilleszkedés, akkor az újabb kudarcot jelent, és lassan elkezdődik egy folyamat, amit a gyermek beépít majd a személyiségébe: nekem ez nem megy!

A szülő a többi gyereket teszi felelőssé, beleszól a csoport ügyeibe.

Ha már „belenyúlunk” a gyerekek közti viszonyrendszerbe, akkor tegyük pozitív értelemben: például elhívjuk magunkhoz a vezéregyéniségeket az osztályból, közös játékokat szervezünk. De a végső cél mégis az legyen, hogy maga a gyerek tanulja meg szervezni a társas életét.