Kilátás Küküllővárról GRÓF BICIKLIN

A küküllővári kastély nemcsak azzal ragadja meg mindjárt az arra autózó figyelmét, hogy a község és a Dicsőszenmártonba tartó országút fölé magasodik, hanem gondozottságával is. Míg Belső-Erdély legtöbb hajdani nemesi fészke az elmúlást juttatja a szemlélődő eszébe, addig a Bethlen-Haller kastély imponáló látványt nyújt.

Küküllővár sokáig a Bethlen-család tulajdonában volt. Hogy miként került a Hallerekhez, arról sok változat kering, közülük a vásárlás a legvalószínűbb. A legendáriumban kártyaadósság is szerepel, gróf Teleki Mihály, Vásárhely ma is sokat emlegett Micu bácsija szerint Bethlen Márkus volt Küküllővár elkártyázója. Utolsó tulajdonosa, ifjabb Haller Jenő kilencéves volt, amikor apját 1927-ben lelőtte a saját sofőrje, ezt követően a gazdálkodást, a birtok irányítását a nagymama, Béldy Rozália vette át, és nagyon nehéz évek következtek. 

„Szüleim soha nem tápláltak különösebb illúziókat a kastéllyal, a birtokkal kapcsolatban – meséli az első kastély nélküli Haller, Béla. – A családi múlt felelevenítése amúgy mindig is életünk fontos vonulata volt. Míg azonban az

édesanyámék családja, a bánsági származású Korekek kiheverhetetlen traumaként élték meg az 1949-es kisajátítást és kitelepítést, édesapám sokkal derűsebben, a sors furcsa fordulataként kezelte: a történelem lapozott egyet, visszalapozásra már nem nyílik lehetőség.

Múltidézésében többnyire derűs emlékek sorjáztak, ezért aztán az elhangzó történeteket nem valami kiemelt minőség tartozékaiként érzékeltem, hanem személyes emlékekként. A nagynénéim a küküllővári kastélyt például egyszerűen csak nagy házként emlegették. Különleges valóságról szóló történetek voltak, amelyek különlegességét én sokáig nem is érzékeltem.”

Haller Béla 12 éves volt, amikor először vitték el a család hajdani fészkébe. Az ébredező kíváncsiságú gyereknek már akkor feltűnt, hogy a helyiek mennyire rendkívüli eseményként, kivételes élményként élték meg édesapja újra megjelenését. Hogy a roppant erős román öntudatú Fehér megyei településen ilyen különleges eseményként kezelték a Hallerek látogatását, természetesen nem függetleníthető attól, hogy a hatvanas évek közepére már nagyon kiábrándultak az emberek az új világból, a kollektivizálásból. Másrészt Haller Jenőre – hiába volt gróf – elsősorban bohém, kedélyes fiatalemberként emlékeztek az emberek, aki sokszor jelentős mértékben segítette a falubelieket, kifizette például a gyógyszerszámlájukat.

Küküllővár ma

A küküllővári emberek szemében azt a világot testesítette meg, amelyre 1966-ban már újra úgy emlékeztek, mint egy nagyon szép korra. Olyan volt a látogatás, mint egy püspökjárás, minden portára betessékelték a vendégeket, koccintani kellett, hihetetlen rokonszenv fogadta a hajdani birtokosokat. A fogadtatással, illetve a kastély méreteivel szembesülve kezdett körvonalazódni az ifjú Haller Bélában családja státusának kivételessége.

Haller Jenőt 72 évesen érte a „visszatért” demokrácia. Életkorából fakadóan inkább csak kötelességként kérelmezte a restitúciót, mint kihagyhatatlan történelmi alkalomként az államosított birtok visszaszerzésére. Nem is kezdett gazdálkodni, fia szerint a küküllővári kastéllyal sem volt konkrét elképzelése. Miután használták magtárként, irodaházként, majd a hetvenes évektől a Jidvei pezsgőgyár vette igénybe tágas pincéit, a kastély ma újra magántulajdonban van. Egy konstancai üzletember, a Jidvei pezsgőgyárat privatizáló Claudiu Necşulescu vásárolta meg Haller Jenő örököseitől. A kastély ma nem látogatható szabadon, csak csoportok számára, előrejegyzéssel és borkóstolóval kínálják.

Az épület berendezése meglehetősen eklektikus, a sok régi, mégis idegenül ható tárgy, ajtónálló páncél között a plazmatévé és Mihai Viteazul vajdáról készült festmény is központi helyet kapott.

Küküllővár megmenekült a pusztulástól, nem jutott az aranyosgerendi vagy magyarcsesztvei kastély sorsára. Közben meg végleg elveszett a magyarság számára.

Kiemelt képen: a Haller család