– A Valentina Pedicini-különdíj odaítélésének egyik kritériuma, hogy a díjazott negyven év alatti, női alkotó kell legyen. Ha utánaszámolok, nem lehet olyan meghatározó moziélményed fiatalkorodból, aminek a hatására ezt a szakmát választottad, hiszen Csíkszeredában évekig nem volt mozi. Vagy tévedek?
– Van mozis élményem Csíkszeredából, de amikor a mozi működött, én még nagyon kicsi voltam. Emlékszem, hogy ott láttam például a Titanic című filmet. Engem igazából a fotográfia érdekelt, kaptam anyukámtól egy fényképezőgépet, és azzal nagyon szerettem fényképezni, meg talán tehetségem is volt hozzá. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok fotóművészeti egyetemen továbbtanulni, ám amit Bukarestben kinéztem, nem volt annyira jó nevű, a kolozsvárira pedig rajzot kértek, én pedig nem tudtam rajzolni.
Ekkor jött az elhatározás, hogy filmművészeti egyetemet keresek, így felvételiztem a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemre, 2008-ban.
Következett három év alapképzés, majd két év mesteri, ami alatt már kezdtem dolgozni. Már első év után gyakornokként részt vettem kisebb-nagyobb forgatásokon, több nagy külföldi forgatásban is. Ez pedig sokat segített a tapasztalatszerzésben.
– Milyen volt csíki lányként bekerülni a román fővárosba?
– Elég nehéz volt, főként az első időszakban, mert bár beszéltem románul, éppen csak annyit, hogy az érettségin jól szerepeljek. Az egyetemen az akadémikus nyelvezet miatt az első félévben nem sokat értettem, főleg az elméleti tárgyakból, de mivel bentlakásban laktam, ott később könnyedén megtanultam a nyelvet.
– A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Valentina Pedicini-különdíjának boldog tulajdonosa vagy. Mit jelent számodra ez a szakmai elismerés?
– Hatalmas öröm és meglepetés. A fesztiválra való benevezés után kaptunk egy e-mailt, amiben arról érdeklődtek, hogy van-e a csapatban olyan női rendező, operatőr, vágó, vagy forgatókönyvíró, aki 40 év alatti, ezek voltak a benevezés feltételei. Megfeleltem a kritériumnak, így beneveztek engem is. A stábbal három napra érkeztünk a fesztiválra, tulajdonképpen a premierre, egy nap volt a bemutató, volt fotózás, városnézés, művészeti biennálé, és ezzel hazajöttünk, majd a gálára a rendezőt visszahívták. Négy díjat nyert a film, amelyek közül az én díjamat jelentették be elsőnek. Utána jelentették be a legjobb forgatókönyv írójának járó Bisato d’Oro-díjat, ezt követte a FIPRESCI-díj, és csak ezt követően került sor a gálára, amit mi, a stáb tagjai már itthonról néztünk, csak rendező volt ott, meg az egyik fő producer.
Nagyon izgultunk, gondoltuk, hogy díjazott lesz, máskülönben nem hívták volna vissza, de már azt hittük, hogy valami tévedés történt, mert egyre csak fogytak a díjak, és nem szólították. Végül az Orizzonti kategória legjobb filmnek járó díjánál szólították: megnyertük a nagydíjat.
Ami az én elismerésemet illeti, szerintem még nem is dolgoztam fel. Nagyon örülök, és nagyon szerencsésnek tartom magam, hiszen ez szinte az első filmem. Korábban már forgattam egy nagyjátékfilmet, de az nagyon az elején volt, úgyhogy inkább ezt tartom az első nagyjátékfilmemnek. (a Planşa című film, Andrei Gheorghe rendezésében, 2015-ben Boróka munkáját Gopo-díjjal ismerték el – szerk.megj. ). Nagyon sokat dolgoztunk rajta, nehéz volt, de nagyon örülök, hogy része lehettem.
– Egy nagyjátékfilm forgatása során mennyire érvényesülnek a te elképzeléseid, meghallgatásra kerül a véleményed?
– Ez nagyon függ a rendezőtől, de ennél a filmnél engem is nagymértékben meghallgattak, főleg a képi hangulat, világítás tekintetében, a képek beállításánál, a mise-en-scene kialakításánál. Mivel mindketten pályánk elején vagyunk, a rendezőnek is ez az első nagyjátékfilmje, sokat beszélgettünk a képekről, sokat terveztünk, de ugyanakkor hagytuk, hogy a színészek is tudják bemutatni az elképzeléseiket. Egy igazi csapatmunka volt, nagyon jó stábbal, és nagyon jó volt a hangulat a forgatáson. Még be sem fejeztük, és már akkor éreztük, hogy ez jó és fontos film lesz, de arra, hogy ennyire jól sikerül, nem is számítottunk.
– Ki tudsz emelni egy olyan pillanatot, jelenetet, amely a megvalósítás szempontjából okozhatott esetleg izgalmat?
– Az egész film ilyen volt, de talán a forradalom-jelenet volt a legnagyobb kihívás. A pandémia vége felé voltunk, nem lehetett sok emberrel forgatni, nem is volt pénzünk sok statisztára, úgyhogy végül egy nagyon szűk téren forgattunk. Ez azt jelenti, hogy ebben a szűk térben háttérként csak a királyi palota egyik szárnyát láttuk, maximum 300 statisztánk volt, akiket újra meg újra használtunk. Nagyon közel álltunk a színészekhez, és úgy tűnt, mintha mi is részesei lennénk a forradalomnak. Különböző inserteket vettünk fel még ezeken kívül, a totálokat pedig a valós archívumok alkotják.
Mindig is kérdéses volt, hogy ez most megint egy újabb film a rendszerváltásról, de nem erről szól a film, hanem az emberekről. Hat sztori fonódik össze, és reprezentálva van elég sokfajta ember, a munkástól a titkosrendőrig.
Megjelenik benne egy idős asszony története, akit kilakoltatnak, két fiatalé, akik meg akarnak szökni az országból, de benne vannak a közszolgálati tévések, valamint egy színésznő, akit „fentről” küldenek a Plugușorul patriotic című műsorba szerepelni. Ezek a szálak fonódnak össze. A filmnek nagyon jó a humora, és ez szerintem a siker egyik titka.
– Térjünk vissza még egy kérdés erejéig a díjadra, amit női operatőrként kaptál. Mit jelent nőként operatőrnek lenni?
– A munka ugyanaz, csak nőként sokkal hátrányosabb helyzetben vagyunk ebben a szakmában, hiszen jóval több kihívással találkozunk, mint egy férfi. Bár az utóbbi időben enyhe szemléletváltás érezhető, az operatőri munkát inkább férfimunkának tartják. Romániában például még mindig 3-4 női operatőr jut ötven férfi operatőrre, de ez az arány az egész világra jellemző, és nemcsak operatőrökre, hanem bármilyen kisebb technikaibb munkakörre, sőt, rendezőkre is.
Régen azt mondták, hogy nehéz a kamera, de ez irreleváns, most már nem olyan nehezek, meg legtöbbször nem is kell azt cipelni. És persze a tévhitek, hogy a nők nem lennének jó csapatvezetők, meg hasonló elavult és sokszor abszurd, diszkriminatív elméletek voltak a háttérben.
Ezek kifogások, mert erre a munkára teljes mértékben alkalmas egy nő is, és egyre több nagysikerű női operatőrről hallunk nemzetközi szinten. Sőt, egy női rendező vagy operatőr meglátásai nagyban tudják gazdagítani a filmkultúrát, a filmek vizuális világát, mivel rengeteg olyan témát dolgoznak fel, amivel korábban talán nem is foglalkoztak, és gyakran másabb szempontból, mélységből, perspektívából érzékelik a történeteket.
– Van olyan rendező, alkotás, amit szakmai szemmel nagyra becsülsz?
– Mindamellett, hogy nagy hatással volt rám egyetemi tanárom, Florin Mihăilescu, Krzysztof Kieslowski Veronika kettős élete című filmje mély benyomást tett rám egyetemista éveim alatt, akárcsak Wim Wenders, Párizs, Texas és Terrence Malick Mennyei napok című filmje.
Elég sok operatőrt követek, az idősebb korosztályt is, akik munkáját újra szoktam nézni inspiráció gyanánt. De próbálok követni fiatalabb, vagy velem egyidős operatőröket is, főként külföldieket,
akik ma már aktuálisabb vizuális megoldásokkal dolgoznak. Nagyot robbant a szakma az elmúlt időszakban.
– Mennyire intenzívek a napjaid, most mivel dolgozol?
– Gyakran forgatok reklámokat, valamint tanítok a kolozsvári BBTE Magyar Film és Média Intézetében. Az utóbbi két hónapom nagyon intenzív volt a fesztivál, a premier és speciális vetítések miatt. A premier nagyon nagy siker volt, sajnos időhiány miatt sok közönségtalálkozós meghívásnak nem tudok eleget tenni. És új projekteket remélek.
Cikkünk a Nőileg magazin 2024. novemberi számában jelent meg.
korábban írtuk
Szász-Bányász Anna: Városon nincs semmi keresnivalóm
„Senki nem lát úgy, mint Bányász Anna” – mondja egy Annáról szóló kisfilmben férje, István. És milyen igaza van. Nagyon sajátos, egyedi látásmódja van Szász-Bányász Anna fotográfusnak, amit fotóin látunk, az maga az élet.
