– Hol és mikor érzi igazán elemében magát a benned élő múzeumigazgató?
– Mindenki többnyire a saját közegében érzi a legkomfortosabban magát, így hát értelemszerűen a múzeumi vezető a múzeumban. Komolyabbra fordítva a szót, ugyanezen miliőt tudnám megjelölni, hiszen ez egy kreatív környezet, ahol állandóan vannak új impulzusok, amelyek szakmailag motiválnak.
– Tulajdonképpen mi a legnagyobb kihívás egy kisvárosi múzeum vezetésében?
– Biztos kihívásként értelmezhető az erőforrások – humán és anyagi erőforrások egyaránt – és a célok összeegyeztetése, s ennek mentén az aktivitás megszervezése. Sok pénzből, vagy legalább is
elegendő pénzből bárki tudna múzeumot igazgatni, de a hozzánk hasonló léptékű intézményekre nem jellemző ezen ideális állapot, ezért állandóan válságmenedzserek módján kell gondolkodnunk.
Elengedhetetlen a paradigmaváltás, hiszen a jelenkor múzeumai már nem „szent tárgyak templomai”, hanem sokkal inkább egy integrált kulturális térként definiáljuk magunkat, de a beteljesülésig még hosszú út áll a kis múzeumok előtt. Tanuljuk, fejlesztjük és gyakoroljuk, hogy miként is tudunk korszerű múzeumként viselkedni egy olyan közegben, ahol az elvárások természetszerűen egyre nagyobbak, az erőforrások pedig korlátozottak számunkra.
– Szakmai szempontból melyek voltak a csúcspontjai a Haáz Rezső Múzeum élén töltött időszaknak?
– Kerek egy évtizede, hogy az én felelősségem a múzeum irányítása, s ez idő alatt a prioritások is folyamatosan változtak. Az időszak legelején az intézmény egzisztenciája volt a tét, s korlátozott volt a jövőképe. Akkor azt tartottam a legfontosabbnak, hogy kulturális termékeink által folyamatosan kommunikáljunk a közönségünkkel, s ebben az interaktivitás játssza a kulcsszerepet. Az állandó közösségi jelenlét szimbolikus tőkét termel az intézménynek, s társadalmi beágyazottságot, és a folyamat végterméke lett az új múzeumi székhely.
Az intézmény életében tagadhatatlanul mérföldkő volt 2016-ban a Habertsumpf-villába való költözés,
hiszen ezáltal korszerű kulturált környezetet, a város egyik legszebb középületét tudhatja magáénak. Ennél is személyesebb, de ugyancsak a szakmai területen elért eredmények közül az Anna-kiállítást emelném ki, hiszen a székelyudvarhelyi megvalósítást követően térben is, időben is átlépte a saját produkciós korlátait.
– A kiállítás, amelynek kurátora voltál, amely Budapestig is eljutott, és kimondottan pozitív kritikákat kapott – tegyük hozzá. Vannak hasonló terveid?
– Egy sikeres saját produkció mindig nagy büszkeséget jelent, hiszen az intézmény és az ott dolgozók szellemi produktumaként értelmezhető. Az „ANNA – Asszonysors a XX. században” címmel megvalósított projekt minden tekintetben kísérleti jellegű kiállításként értelmezhető, amely által a kolozsvári néprajzi iskola egykori tanítványai, a székelyföldi múzeumokban dolgozó szakemberek olyan közös koncepciót valósítottak, amely műfaji újításként vonult be a magyar muzeológiába.
Szükség van még hasonló közös produkcióra, s nagyon megérett már az idő egy újabb megvalósításra. A korábbi csapat tagjai azóta további szakmai tapasztalatokkal gyarapodtak, s diskurzus szintjén újabb ötletek is vannak, amelyeket formabontó múzeumi keretbe kellene önteni. Kell hozzá az intézményi keret, s miért ne lenne újra ez a Haáz Rezső Múzeum?
– Nem kerülhetjük meg az egy éve tartó megtorpanást. Gondolom, ilyenkor előtérbe kerülnek az ún. háttérmunkák. Egyáltalán, ilyenkor mi a dolga a múzeumigazgatónak?
– Valóban, azáltal, hogy szünetelt a közönségkapcsolat, sok más szakmai feladat teljesítésére terelődött a hangsúly: a régészeti kutatások végzése, gyűjteményezési feladatok, s prioritássá vált a digitalizáció. Olyan digitális tartalmakat készítettünk például, melyek révén a hétköznapi arcát mutathatta meg a muzeológus. Ilyen volt „A múzeum vajon mi?” című kisfilm. Ebben az évben nem tervezzük magunkra zárni az ajtót, s bízom benne, hogy a körülmények sem kényszerítenek erre. A nagyobb létszámú közönséget megmozgató rendezvényektől (Múzeumok éjszakája) még tartózkodnunk kell, de igyekszünk úgy építeni a partnerségeinket, hogy fokozatosan kerüljünk vissza a normális kerékvágásba, legyenek kiállítások, kulturális események, múzeumpedagógiai foglalkozások, s természetesen kiadványok is. A könyv éve lévén Székelyudvarhelyen, ezúttal egy minőségi album formájában, korabeli képeslapok által tárjuk a közönség elé a város egykori arcát. Ilyenkor a múzeumigazgatónak csak annyi a dolga, hogy legyen dolga a múzeumi alkalmazottaknak. Ez sem kevés…
– Te szeretsz múzeumba járni? Megosztanád velünk kedvenc helyedet?
– Nem gondolom, hogy szakmai ártalom, de tényleg szeretünk családi körben múzeumokat látogatni.
Ha kedvencet kell megjelölnöm, maradnék kárpát-medencei lokálpatrióta, s a Petőfi Irodalmi Múzeumot említeném.
Nem eléggé része a köztudatnak, pedig fontos lenne tudni, hogy a PIM kiállításrendezés terén valóságos szakmai etalon, s mindig korszerű, izgalmas tartalmakat kínál. Fel kell fedezni.
– Fantáziáljunk egy picit: hol szeretnéd látni magad és a múzeumot öt év múlva?
– Van egy nagy feladat, nevezzük akár küldetésnek, amire nem elegendő az elkövetkező öt év, de intézményvezetőként ez idő alatt is ennek megvalósításán kell dolgozni. Közismert az az igény Székelyudvarhelyen, hogy a Székelytámadt vár kulturális célok kiszolgálására predesztinált. Számos tényező együttes hatása, kedvező konjunktúra, akarat és sok munka szükséges e cél eléréséhez, de érdemes, hogy végre integrált kulturális szolgáltatásokat összesítő központot hozzunk létre a várfalak között. Ott a helye a múzeumnak is!
Fotó: Józsa Levente, László Ildikó
korábban írtuk
Nemes András Csaba: Akkor vagyok művész, amikor semmi más nem vagyok
Nemes András Csaba kolozsvári szobrász, grafikus a Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen tanult, korábban meg Benczédi Sándortól és Vetró Artúrtól. Körülbelül ennyit tudtam róla interjú előtt. Meg azt, hogy valahányszor megláttam egy-egy alkotását, ottfelejtettem magam előtte. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. áprilisi lapszámában jelent meg.)
