• Fotó: Szilágyi Enikő archívuma
– Állítólag Kovács György azt mondta önnek a főiskola második évének végén, hogy nincs már mit tanítania, önnek régen a színpadon kellene lennie. Hogyan értelmezte ezt húszévesen?
– Nem értettem. Éreztem, hogy valami jót jelenthet, de annyira zöldfülű voltam, hogy önmagában mégis szinte rosszul esett: nem akar foglalkozni velem? Tudtam, hogy sokra tartja az ösztöneimet, mert egyre tudatosabban ugyan, de erős, egészséges ösztönökkel dolgoztam a színpadon. Talán ez volt, ami arra a mondatra késztette Kovács Györgyöt:
a szöveget nem nagy dolog megtanulni, mindent a szövegekhez, a helyzetekhez való ösztönös viszonyulás dönt el.
Ennek az ösztönösségnek az erejével tulajdonképpen a főiskolai felvételin szembesültem. A megadott anyagokból – harminc verset, négy-öt monológot kellett előkészíteni, aztán a zsűri válogatott belőle –, egyet mondtam el, Szent Johanna máglyára vitel előtti monológját George Bernard Shaw drámájából. Ezt követően Kovács azt mondta: most improvizáljon, bármit használhat, amit a színpadon talál, a szöveg pedig az legyen, hogy folyamatosan számol.
A helyzet olyan szabadságérzetet adott nekem, hogy elszabadult a pokol. Egy seprűtől kezdve mindent felhasználtam, kalapot, gitárt, lepedőt, és közben hangosan számoltam.
Eljutottam nyolcezervalameddig, amikor rettenetesen kiszáradt a szám, leszóltam, hogy most megiszom egy pohár vizet. Az egész bizottság nevetni kezdett. Ittam, majd megkérdeztem: jesszusom, hol tartottam? Bekiabálták a számot, én meg folytattam. Egyszer csak megállított Kovács, jó, akkor ennyi volt, köszönöm szépen, a viszontlátásra. És amikor azt mondta valakinek, hogy a viszontlátásra, az állítólag bejutott.
– Addig hogyan alakult az élete? Mondjuk két madéfalvi látogatás között…
– Édesapám, Borbély Ferenc operaénekes volt, így aztán hároméves koromtól kezdődően folyamatosan a díszletek között tébláboltam. Énekesnő szerettem volna lenni, amit jobb híján színésznőnek neveztem. Nem vettek fel azonban a kolozsvári zeneiskolába, aminek politikai háttere volt – csak munkás szülők gyermekeit vették fel –, de nekem hiába próbálták megmagyarázni, csak arra gondoltam, hogy nem vagyok elég jó. Így aztán hiába zongoráztam előtte hat éven át, lecsaptam a zongora fedelét. Szerencsére jött helyette az irodalom, az olvasás.
Kilenc-tízévesen már Alberto Moraviát, meg hozzá hasonló tiltott dolgokat olvastam a paplan alatt, az elemlámpa fényénél.
Könyvünk volt bőven, egyrészt a nagyapámék könyvtárából, anyám meg a nyomdában volt főkönyvelő, és az alkalmazottak kaptak ajándékba könyvet. Minden vakációban Csíkszépvízre mentünk az anyai nagyszüleimhez, nagytatáék lovasfogattal vártak bennünket a madéfalvi vonatállomáson. Szász Nándor nagyapám vezette a lovakat, én meg a kezére tettem a kezem, és abban az illúzióban ringattam magam, hogy én irányítom a fogatot. Ő vitt el az emlékműhöz is, ahol elmesélte a madéfalvi veszedelem, valamint az emlékmű felállításának a történetét. Szász István dédapám szerepvállalása az egyik nagy büszkeségem, a másik meg operaénekes édesapám, aki belém oltotta a kultúraimádatot és zeneszeretetet.
• Fotó: Szilágyi Enikő archívuma
– Pályája során folyamatosan ingázott a különböző közegek között: színházból a filmkamera elé és vissza, ugyanakkor a román és magyar színházi kultúra között. Hogyan lehetett megvalósítani ezeket a folyamatos átlényegüléseket?
– Soha nem mérlegeltem, ösztönösen dolgoztam. A főiskolán nem is tanultunk filmszakmát, fogalmam sem volt a műfajról, az ösztöneim mentettek meg. És a nagyszerű partnerek, Ovidiu Iuliu Moldovan, Rodica Tapalagă, Marcel Iureș, Gheorghe Visu vagy Adrian Pintea. Nagyon hamar egymásra hangolódtunk, a reakcióimat pillanatok alatt minimalistává tudtam változtatni.
A filmmel csak technikai problémáim akadtak: nem tudtam, mikor melyik kamerába kell néznem.
A Névtelen csillag című tévéjátékban az általam alakított Monát állítólag az tette csodálatossá, hogy miután bekerült a kicsi falusi szobába, nem találta önmagát, nem tudta, mi történik vele, hol van. Négy vagy öt kamerával vették, én meg egyszer csak elsírtam magam a sok instrukciótól, hogy melyikbe is kell néznem. Akkor Octavian Cotescu odajött, és azt mondta: oda nézz, ahova akarsz, kövessenek téged a kamerák! Nagyon sok segítséget kaptam tőlük, és ez fel is szabadított, hogy önmagam lehessek.
– Tizenhét román filmben szerepelt egy olyan korban, amikor amúgy messze nem számított az egyetlen magyar színésznek a vásznon. Keresett, talált magyarázatot a jelenségre?
– Abban a korszakban, a nyolcvanas években voltak kirakatszínészek, és magyar színészeket is kellett foglalkoztatni. Sokkal többet, mint ma, amikor elvileg nincsenek hasonló korlátozások. Akkoriban a bukaresti filmesek évente eljöttek felmérni a terepet, a főiskolára bekerült fiatalokat, próbafelvételt csináltak rólunk. Megnézték a vizsgaelőadásainkat is, folyamatosan képben voltak afelől, hogy mit tudunk. A costinești-i diákfesztiválon 1978-ban negyedéves főiskolásként női alakítási díjat kaptam, azt követően vittek el először filmezni. Abban az időben
a teljesítmény számított a leginkább, persze az sem volt mellékes, hogyan nézel ki. Én néha szóvá is tettem, hogy mindig szép nő szerepeket kaptam, mire megkérdezték, miért, mit szeretnék játszani.
Csúnya boszorkányt elmaszkolva, mondtam. Ne izgassa magát, jött a válasz, eljön magától is a korszak, amikor már maszkolni sem kell. A legjobb szerepemnek a Névtelen csillag Monáját tartom, az állt legközelebb a lelkemhez. Örültem, hogy hívnak, nagyon szerettek, soha nem bántottak. Jól beszéltem románul, gyerekkoromban a román operaénekesek többsége megfordult édesapámnál. Bármit el tudtam játszani, és ez csodálatos volt, Erdélyben viszont ezt nem tudták nekem megbocsátani.
Ízig-vérig, szívemben-lelkemben magyar vagyok, de sose értettem meg, miért bűn birtokolni olyan mértékben a román nyelvet, hogy a színpadon is megálljam a helyemet.
Az a vád is ért, hogy azért hívnak filmezni, mert románhoz mentem feleségül, holott a férjem legfeljebb negyedrészben volt román. Nem beszélve arról, hogy ’78-tól kezdődően filmeztem, férjhez pedig csak ’83-ban mentem…
• Fotó: Szilágyi Enikő archívuma
– Ha valaki ilyen pörgéssel, izzással élte azt az életet, hogyan volt képes kiszakadni a sokak által irigyelt életformából, nyelvi közegből?
– Kényszerből. A nevemben megjelent 1987 januárjában egy, a magyar kulturális élet nevében Elena Ceaușescut dicsőítő cikk a Hét című lapban, annak hatására döntöttem az ország elhagyása mellett. Ezt követően már nem engedtek a film közelébe, hogy miért, csak nemrég tudtam meg: egy kolléganő jelentett rólam a Szekuritáténál. Hollandiában, majd Belgiumban és Franciaországban éltünk, sok mindent csináltam, nyelvet tanultam, fordítottam törvényszéken, felszolgáltam étteremben és cukrászdában.
Be kellett, be akartam illeszkedni abba az országba, amely bizalmat kölcsönzött, és ezt nem lehet másként, mint megtanulva az ország nyelvét.
Sok olyan munkában kipróbáltam magam, amelyekre korábban nem jutott idő, és kedvem sem volt hozzá. Elmentem például takarítani. A háziasszony klasszikus zenét hallgatott, jaj, mondom, imádom Chopint. Teljesen megrökönyödött, hogy egy takarítónő szereti Chopint. Elkezdtünk beszélgetni, barátnők lettünk. Hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek, ennek így kellett történnie. Abban is biztos voltam, hogy eljön a pillanat, amikor visszakerülök a színpadra.
– Ami 1993-ban be is következett, de a debreceni, kecskeméti, majd budapesti társulatoknál való fellépésnél jóval nagyobbat „durrant” egy francia nyelven énekelt sanzonműsor. Ez hogyan történt?
– Miközben Debrecenben Stuart Máriát, Hedda Gablert, Yermát és Christine-t játszottam az Amerikai Elektrából, saját gyönyörűségemre francia sanzonokat énekeltem. Amikor ez „kiderült” rólam, felkértek, hogy a színház gáláján énekeljek el négyet. A fellépés után egymást követték a meghívások, koncertek a Magyar Rádió Márványtermében, a debreceni Déri Múzeumban, bejelentkezett a francia követség és az Alliance Francaise is, nagy francia bankok és energetikai cégek. A Budapesti Kamaraszínházban éveken át önálló műsorként futott a sanzonestem.
Az ottani öltözőmbe kopogott be könnyes szemmel 2002-ben egy franciaországi kastély művészeti szervezője azzal, hogy elvállalnék-e Lourmarinban – ott nyugszik egyik kedvenc íróm, Albert Camus – egy fellépést.
Egy gyönyörű kastélyban négyszáz fős közönség ünnepelt a koncert végén, a tömegből pedig valaki bekiabálta: „Asszonyom, maradjon nálunk!” Nagyjából így is történt: Lourmarinban marasztaltak további két koncertre, az egyiken jelen volt Marseille polgármestere is, aki egy hétkoncertes sorozatra hívott Marseille-be. Ott meg egy párizsi színház igazgatónője fedezett fel, újabb tizennégy előadásra kaptam szerződésajánlatot. Isten engem a tenyerén hordoz.
• Fotó: Szilágyi Enikő archívuma
– A Covid-korszakban egy Trianon-előadás vitt színre. Nyilván a Trianon-évforduló apropóján…
– Csak részben. A történet úgy kezdődött, hogy 2019-ben felhívott régi kolozsvári barátom, az immár néhai Szőcs Géza, és azt mondta: Enikő, te soha nem kértél tőlem semmit. Akkor ő épp miniszter volt, Géza, válaszoltam, kérnek tőled elegen, nem kell nekem semmi. Aztán tíz perc múlva visszahívtam: mégis kérek tőled valamit, szerkessz nekem egy előadást Trianonról. Na végre, mondta, megcsinálom! A bemutatót követően azt mondta Géza, most már többet nem engedem el a kezedet.
Halála előtt kevéssel levélben küldte el a Kolozsvári sétatér című kötetének anyagát azzal, hogy tartsak egy előadást a verseiből Kolozsváron, utána lesz a dedikálás.
Aztán ő elment, a könyvbemutatóra nem került sor, viszont megcsináltam az előadást a születésnapjára a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyetlen színész vagyok, aki rendszeresen mondom Géza verseit, és úgy érzem, értem is őket. Az előadás címe Ez már feltámadás, sokan felhívtak, hogy a vers címe Ez már a feltámadás. Az előadásban azonban nem Jézus Krisztusról van szó, hanem arról, hogy mi fogunk feltámadni, hogy kinyílik az eszünk, és felfogjuk: semmit sem tudunk elveszíteni, mert már mindent elveszítettünk. Ez most egy újra feltámadás, új lehetőség, ezért ez az előadás címe.
– Ma mi hozza önt vissza Erdélybe, és mit hoz az előadásaival?
– Elsősorban az, hogy a közönség ötven év múltán sem feled, és ez hatalmas boldogság. A lelkemet hozom, azoknak a gyökereknek a maradványait, amelyeket kitép az ember, ha úgy dönt, elmegy innen, mégis mindenhová magával viszi, bármerre is járjon.
A Trianon-műsorral tartoztam a nagyapáimnak és saját magamnak is. Mert soha nem szabad elfeledni mindazokat a súlyos sérelmeket, amelyek ezt a népet, ezt a nyelvet, ezt a maroknyi magyarságot érték.
Ugyanakkor több szeretetet kell költöztetni a lelkünkbe, hogy többre tartsuk magunkat együtt, legalább akkor, amikor baj van. Meg hogy tanuljunk meg végre kicsit lobbizni önmagunkért. És akkor viselni a kokárdát, amikor annak ideje van. Akárcsak a székely ünnepi viseletet.
Szilágyi Enikő
* Kolozsváron született 1952. december 19-én.
* A Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán diplomázott 1978-ban, azt követően a vásárhelyi társulat tagja 1989-es külföldre településéig.
* Négyszer kapott alakítási nívódíjat, a szép magyar beszédért Kazinczy-díjat, majd a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.
* A francia Művészet és Irodalom Lovagrendjének birtokosa.
* Jászai Mari-díjas, Kiváló művész (Román Filmszerzők és Filmkészítők Egyesülete), Érdemes művész.
* 2023 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Létezik ekkora kegyelem
Álom és ébrenlét mezsgyéjén szájacskájával mellemre cuppan, elengedi, aztán megint. Rácsodálkozom az élet misztériumára. Erre a maroknyi életre, a születése pillanatától meglévő képességére, ösztönszerű élni akarására. Megfogalmazódik bennem egy fohász.
