– Fogarasi vagy, ami szász város, románokkal, magyarokkal. Gyerekként mennyire érzékelted az erdélyi multikulturalizmust?
– Nem tudom, mennyire lehet szász városnak nevezni, inkább vegyes volt mindig. Volt egy erős szász közösség és a Monarchia idején odavetődött polgári magyarság, illetve a környező magyar falvakról beköltözött magyarság maradéka. De amikor gyerek voltam, már román város volt. Megéltem az utolsó kivándorló szászokat és a magyarság felmorzsolódását. Megtanulhattam volna németül – nagyapámmal a szász néninek Kisztihandot kellett mondani –, de nem tanultam meg.
Nagyapám a németnek németül, a románnak románul köszönt, neki magyarul válaszoltak. Dél-Erdélyben működött ez az „erdélyi csoda”, a morzsáit még kifogtam.
– Mennyi köze van ahhoz, hogy magyarokról szóló, románoknak szánt podcasted van?
– Nem azt a világot akarom visszaépíteni. Egy kisvárosban működhetett, de egy szász közösség falusi ünnepségére a román vagy a magyar nem mehetett. Létezett egyfajta együttélés, de a három közösség párhuzamosan elvolt egymás mellett és most is ez van. Nem akarok hídverő lenni románok és magyarok között, hogy összekeveredve egy boldog erdélyi közösségben éljünk. Nem működne, valamelyik közösség identitásának a feladásával járna. Fogarasiként sokat tudnék mesélni a beolvadásról, van osztálytársam, aki már nem beszél magyarul. Egymás mellett élő közösségekként azonban nem sokat tudunk egymásról. Mi magyarok talán többet, de a románok – leszámítva egy szűk réteget, mely vagy nagyon pozitívan vagy nagyon negatívan viszonyul a magyarsághoz – néhány sztereotípiát túl semmit. Ha túllépünk a két végleten, „a magyarok el akarják venni Erdélyt”, és „a magyarok milyen szépen állnak sorban a húsvéti ételszenteléskor Csíkszeredában”, semmit sem tudnak rólunk. Valószínű, nagy részük nem is akar. De van egy réteg, akit ha másként szólítunk meg, egyáltalán megszólítunk, érdeklődő, nyitott.
– Rádiósként, tévésként dolgozol magyarul, honnan jött a román podcast ötlete?
– Nehezemre esett eldönteni, hogy románul legyen, ahogy a gondolataimat románra fordítani is, bár jól beszélek románul. Régóta élt bennem a vágy, hogy kellene valami, ami az enyém. Rég írtam blogot, így most a podcast ugrott be. Mikor említettem, Kőmíves István operatőr kollégámnak felcsillant a szeme, rögtön elkezdte mondani, milyen géppel lehetne felvenni, hogyan kellene megvilágítani a csűröm Mérában. Jött a kérdés: románul vagy magyarul legyen? Sok ötlet volt, olyan is, hogy románoknak készüljön. És barátaim, akiktől nem feltétlenül számítottam erre, azt mondták: talán a románnak lenne inkább értelme. Újszerűt tudna hozni, picit másként tudnánk beszélni témákról. Utána megint jött a körömrágás. Kiselőadást tarthatnék arról, a szórványból indulva mit jelentett a magyarságom megőrizni, ápolni, magyar feleséget találni, gyerekeimet magyar iskolába járatni stb. És azok után, hogy sikerült megúszni a beolvadást, most jövök egy román podcasttal? Végig kellett rágni, hogy akarok, tudok egyáltalán románul beszélni?
– Jó kérdés, Kolozsváron magyar közegben sokan elfelejtenek románul. Te hogy vagy ezzel?
– Már Sepsiszentgyörgyön elfelejtettem, ahova középiskolába jártam, hogy magyarul tanulhassak. Ott kezdtem rájönni, hogy felejtek, és
hiába jöttem Kolozsvárra, egy óriási román tömbbe, nap mint nap a magyar ösvényeket járjuk, és szinte soha nem beszélünk románul. Azért tudok, mert gyerekként megtanultam.
Az első szavam a családi legendárium szerint a „gágá” volt. Örültek, hogy a gyerek utánozza a libát, de kiderült, hogy a szomszéd néni, tánti Măria mondta mindig, szaladjak hozzá: „fuga, fuga”. Ebből gügyögtem a gágát, így románul szólaltam meg először. Tudok románul, de három kerülővel tudom nyélbe ütni a mondanivalóm, és van akcentusom. Ha egy románnal kell beszélni, ez rendben is van, de az interjúalanyaim magyarok, akikkel általában magyarul beszélgetek.
– Mennyire számít, hogy jól tudjanak románul?
– Nézettség szempontjából számít. Ha valaki rosszul, de gördülékenyen beszél, inkább elfogadják. Meglepett a meghívottak hozzáállása: mikor mondtam, hogy románul van, szemrebbenés nélkül rávágták: persze. Volt, aki mondta, „elég rosszul beszélek, de jövök”. És ment, néha segítettem, de csináltuk.
– Egyértelmű volt a helyszín?
– Igen, a százéves mérai kőcsűr az udvarunkon adta magát. Nem szerettünk volna rusztikus hangulatot, így alakult ki a minimális díszlet, egy fél szekér, egy létra. Kellett egy asztal, volt egy ajtó, felállítottuk. Nulla tőkével indult a projekt, a felszerelés a Pityué, illetve kölcsön lett kérve. Pityu operatőri igényessége, hogy ennyire szép, sokkal jobban néz ki felvételen. Mérának, Kalotaszegnek nagy kincsei a kőcsűrök, és elvesztették funkciójukat. Mióta van a podcast, arról is beszélek, hogy érdemes megmenteni őket. Mérában van egy világzenei fesztivál, egy megmenekült, és van a podcast, ez már a második.
– Milyen szempontok alapján választod a meghívottakat?
– Legyen olyan erdélyi magyar, aki itt megtalálta a helyét és tesz azért, hogy előrébb menjen a világ. Elkezdtem összeírni az ismerőseimet, akiknek érdekes története van, feltételezve, hogy a románoknak is az lehet. Politikusokat nem hívok, a románságnak általuk van egy bizonyos képe a magyarságról. Nem ezt akarom továbbadni, én civil, hétköznapi embereket akarok megmutatni. Egy ideje arról is beszélünk, hogy hogyan élünk magyarként Romániában? Nem a sérelmekről, problémákról, hiányosságokról, hanem a romániai magyar lét más szempontjairól. Hogy mitől vagyunk magyarok és egy románnak hogyan tudjuk megmutatni?
Fotók: Kőmíves István
