– Idén 125 éves a Nagybányai festőiskola. Ebben a városban nőtt fel, mennyire inspirálta, hogy képzőművész legyen?
– Marosvásárhelyen születtem és hároméves koromban Nagybányára költöztünk, mivel édesanyám ott kapott gyermekorvosi praxist. Nagymamám, Zoltán Magdolna Sütő Nagy László újságíró lánya, művészeti középiskolát végzett Kolozsváron. A budapesti szépművészeti egyetemre felvételizett, de a II. világháború kitörése miatt haza kellett jönnie. Egész életében festett, tőle örököltem a tehetséget, gyerekkoromban elvitt a nagybányai művészeti múzeumba és mesélt a nagybányai festőiskoláról. Gyakran mentem a műtermébe, néztem, ahogy festeget, a lenolajfesték illatában nőttem fel. Szép gyermekkorom volt, a család, a barátok, a kirándulások is inspiráltak, de a nagybányai festőiskola tájképeit is megéltem. Ez meglátszik a festészetemben, a műveimben is. Nagybányán végeztem kerámia szakon, majd a kolozsvári Szépművészeti Egyetemen festészeten. Ezután költöztem Bukarestbe.
– Mennyire más Bukarestben érvényesülni művészként, mint Erdélyben?
– Bukarestben van a kortárs művészeti múzeum, számos galéria, kiállítótér működik a kortárs művészet fejlesztése céljából. Hogy fejlődhessen, meg kell lenniük bizonyos körülményeknek, közönségnek. Az értékes munkákat elég könnyű mostanság itthon vagy akár külföldön is kiállítani.
– Olyan művészekkel tanult együtt, mint Adrian Ghenie. Mennyire figyel a nemzetközi szakma a hazai kortárs művészekre?
– Adrian Ghenie, Victor Man és Șerban Savu kollégáim voltak Kolozsváron, de mi autodidakta művészetet folytattunk. Egymást látogattuk a műteremben, művészetről beszélgettünk, nem volt egy mester, tanár, akire felnéztünk. Ők 2005-ben értek révbe külföldön, azóta sok minden történt. Jelenleg mintha át volna politizálva a nemzetközi művészet a Black Lives Matter vagy a MeToo mozgalmak miatt. De ha a művésznek van mondanivalója, mutatni valója, külföldön is meg tudja tenni, nem csak itthon, lehet kiállításokra, bienálékra menni.
Wings over my mom as a teenager, 2020
– Ön is alapított egy kiállítóteret…
– A Diptych Art Space-ben a legmerészebb ötleteket megvalósító művészeket szerettem volna bemutatni, a román és nemzetközi kortárs művészeti porondról egyaránt. 2009-ben Pincehelyi Sándor nemzetközi hírű művész retrospektív munkáival nyitottunk, megalapozva a mércét. Most van a 8. kiállítás, haladunk előre.
– Mennyire volt nyitott a bukaresti közönség erre?
– Nagyon jól fogadták, már annyira elismertek vagyunk, hogy a művészek keresnek meg, hogy nálunk állíthassanak ki.
– Középiskolában kerámia szakon végzett. Így nem meglepő, hogy a festés mellett tárgyakkal, formákkal is kísérletezik…
– Régi tárgyak közt nőttem fel, mivel édesapám amatőr gyűjtő volt, hollóházi kerámiát, tányérokat gyűjtött, régi faliórákat újított fel, tőle örököltem a gyűjtőszenvedélyemet. Érdekelnek a régi tárgyak, ezek emlékezete, az idő hatása rajtuk. 2009-ben kezdtem el festményeket „összehozni” tárgyakkal, hogy jobban ki tudjam fejezni az ötleteimet. Mert 2021-ben a művészet nem azt jelenti, hogy minél hűbben ábrázoló munkákat készítsünk, hanem inter- és transzdiszciplináris műveket.
Installáció, 2014
– Ezek „talált tárgyak”. Ez mit jelent?
– Voltak sorozataim, melyekben csak tárgyak voltak, és a közönség nagyon jól fogadta őket. A Kortárs Művészeti Múzeum egyik kurátora, Adriana Oprea többször is felkért, hogy készítsek ilyen kiállítást. „Talált tárgyak”, angolul readymade művészet. Éveken keresztül antik tárgyakat gyűjtöttem, köveket, téglákat, használt labdákat, melyek önmagukban érdekelnek vagy egy helyet szimbolizálnak. Ezeket új kontextusba helyezem, ebben van egyfajta vidámság, könnyedség, kreatív szabadság.
– Volt egy sorozata, melyet a rendszerváltás inspirált. Ennek a generációnak a művészetében mennyire lett tematizálva a kommunizmus, amibe még beleszülettek?
– 2009-ben az első egyéni kiállítóm Olaszországban erről szólt, a címe: Transition Icons. Meg akartam mutatni, honnan jövök, a múltunkat: egy sorozat festményekkel és tárgyakkal Romániáról. Utána Bukarestben volt egy másik kiállításom Self reflecting 30 címmel, mely a generációnkról szól. Itt a krétát, a pionírövet, a nyakba akasztható kulcsot állítottam ki, festményeket készítettem a generációm múltjáról. Utána lassan más témákat találtam.
– Ez a generáció el akart különülni az előzőktől. Megtalálta a saját hangját?
– Sikerült. Az a fontos, hogy a művész őszinte legyen és tudja biztosan, hogy mit akar megmutatni. Ha ez megvan, akkor meg is tudja tenni.
Small pleasure
– Bukarestben él, de év elején megkapta az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. Mennyire fontos, hogy Erdély is figyel Önre?
– Ez az év nagyon jól kezdődött, ellentétben a tavalyival. Egy ilyen díj – különösen most –, a kreatív téren és a Diptych Art Space-ben végzett személyes erőfeszítéseim elismerése. Arra késztet, hogy ezen az úton haladjak tovább. Romániában nagyon nehéz a művészetből megélni, így egy ilyen díj nagy megtiszteltetés, örülök, hogy megkaptam. Bukarestben amúgy nem számít, ha valaki román vagy magyar művész, a művészetnek nincs nemzetisége, politikai színezete, univerzális. Sokat kell dolgozni, s majd az eredmények is meglátszanak.
– Most min dolgozik?
– 2019–2020-ban kezdtem el egy festménysorozatot, ezt folytatom és szeretném kiállítani Bukarestben vagy akár külföldön is. Ezek csak festmények, tárgyak nélkül, de a tematika ugyanúgy a memória, az emlékek, a dupla perspektíva: ki és mit lát?
Fotók: Zoltán Béla archívuma
korábban írtuk
Nemes András Csaba: Akkor vagyok művész, amikor semmi más nem vagyok
Nemes András Csaba kolozsvári szobrász, grafikus a Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen tanult, korábban meg Benczédi Sándortól és Vetró Artúrtól. Körülbelül ennyit tudtam róla interjú előtt. Meg azt, hogy valahányszor megláttam egy-egy alkotását, ottfelejtettem magam előtte. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. áprilisi lapszámában jelent meg.)