MARCI-NAPLÓ: Jóakarók

Olyan dolgokról ítélkeznek elsőre, amelyekről nem kellene. Kimondom: amelyekhez tulajdonképpen semmi közük. Mert soha nem tudhatjuk, hogy egy-egy helyzet mögött mi bújik meg.

Megérkezett a taxi. Fogom a babahordozó kagylót, benne Marci. Lecipelem, és beszállunk az autóba. „Jó napot kívánok! Milyen szép időnk van!” – fogad a taxis. „Igen, csodálatos” – válaszolom. Beteszem a kisfiamat az egyik oldalon, én meg a másikon szállok be. „Jaaaj, nehéz lehet cipelni! Te gyermek, nagy fiú vagy már, miért cipelteted magad anyával? Miért nem jössz a saját lábadon?” Hallgatok, kényszermosoly ül ki az arcomra. „Hova megyünk?” – érdeklődik a taxis. „Az Alpha Transilvana Alapítványhoz – mondom még mindig mosolyogva. – Tudja, merre van?” – kérdezek vissza. „Igen” – válaszolja megszeppenve, és többet egy szót sem szól az úton. Megérkezünk a sérült gyermekek nappali foglalkoztatójának központjába. 

„Azta, milyen nagy fiú, s még mindig babakocsiban van?” 

„És te dolgozol valahol?”

„Főállásban nem, otthon vagyok a kisgyerekemmel.”

„Igen? Hány éves?”

„Négy elmúlt. Oh…, akkor már jöhet a második.”

„Szia. A kiscipő miatt írok. Érdekelne, de előbb küldesz még pár fotót róla?”

Én: „Pontosabban miről szeretnél?”

„Az oldala és talpa érdekelne.”

(Fotók küldése)

„Járt már a kisfiad, amikor hordta? Nagyon újnak tűnik.”

Én: „Nem, sajnos a kisfiam nem tud járni.” 

„Az enyém sem, pedig már 11 hónapos.”

Hirdetés

Én: „Igen? Az enyém négy és fél.”

 

Miért nem fordítja maga felé, hogy lássa? Akkor megnyugszik, ha látja, hogy ott az anyukája mellette.”

 

„Hány éves a kisfiad?

„Négyet töltött.”

„Nagyon szép az a kor. Már egyre szebben kezd beszélni, de önállóságra is törekszik. Írd le az aranyköpéseit! Ilyenkor annyi érdekes dolgot mondanak!” 

A vége mindig az, hogy csak mosolygok. Mi egyebet tehetnék? Magamban pedig azt mondom, valószínűleg nem rossz szándék vezérelte egyiküket sem. A helyzetek azonban kellemetlenek. Néha bántanak is. Persze csak annyira, mint egy tűszúrás. De ha folyton ugyanazon a helyen szúrnak meg, akkor egy idő után a sok kicsi szúrás fájdalmas sebbé válik.

Apróságok ezek, szinte jelentéktelen helyzetek, de olykor alig hiszem el, hogy mennyire felületesek és tapintatlanok tudnak lenni az emberek. Olyan dolgokról ítélkeznek elsőre, amelyekről nem kellene. Kimondom: amelyekhez tulajdonképpen semmi közük. Mert soha nem tudhatjuk, hogy egy-egy helyzet mögött mi bújik meg.

Hogy miért agresszív egy kisgyerek, akit rossznak, neveletlennek titulálunk, hogy miért nem vállal gyermeket egy nő, de mi mindennap képesek vagyunk megkérdezni tőle, hogy na, jön a baba?

Nem tudhatjuk, hogy a kolléganőnek éppen miért van rossz napja, de mi letoljuk, bántjuk őt. Vagy miért sovány a szomszédunk, vagy épp kövér. Hány meg hány ilyen kérdést hallottál te is már, amelytől pipa lettél! Az én mottóm az, hogy „Próbálj úgy bánni másokkal, ahogy te szeretnéd, hogy ők bánjanak veled!” Szóval ne csak a felszínt figyeld! Nézz merészen a dolgok mélyére, és akkor lehet, hogy a világot is jobban megérted majd, és te már nem fogsz olyan kérdést feltenni másoknak, amely fordított esetben téged is feldühítene.

Kiemelt kép: Shutterstock

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2020. januári lapszámában jelent meg.