Nagyi szemszögéből a világ – A pléh födeles templomtornyunkat nem cserélném el a Szent István bazilikára

Nagyi a fővárosban járt. Nem Bukarestben, hanem Budapesten. Hegyen, várban és szigeten – de egyik sem olyan volt, mint mifelénk a hegy, a vár, a sziget. Nagyi nem érti, az emberek miért nem ülnek veszteg.

Ülj le, Henikém, mert ha én ebbe belekezdek, holnap is itt leszel. Tudom, mikor megy a buszod, ne izgasd fel magad, mert addigra befejezem. Csak éppen el kell meséljem, hogy volt a fővárosban. Dehogy voltunk mi Bukarestben, miket beszélsz? Apádékkal Budapesten jártunk a múlt héten. Azt mondta, üzleti útra kell menjen, s elvisz engem is. 

Nem értem, fiam, az emberek mit mind járkálnak külföldre üzleti utakra, mikor itthon is van elég üzlet? Miért nem ülnek veszteg?

Én még csak egyszer jártam Magyarba’ nagyapáddal, nem sokkal a forradalom után. Hát, fiam, nem gondoltam, hogy még egyszer az életben ilyen messzire eljutok. Igaz, először eszem ágában sem volt menni, de apád mind erősködött, hogy elvisz, amíg még el tud. Hallgattam, miket beszél? Ejsze meg akartok engem halasztani?

Elég az hozzá, hogy ugye repülővel mentünk, s én olyanon még nem utaztam. 

Mikor Erzsinek s Klárinak elmeséltem, a csoda ölte meg mind a kettőt. Én úgy reszkettem, angyalom, mint a nyárfalevél, hogy mi lesz, ha leesünk. Fel nem tudom fogni, hogy egy akkora behemót nagy hodály hogy marad fenn a levegőben? Aztán a repülőtéren egyik bolondságot a másik után csináltatták velünk. Nájlonpungát kellett húzzunk a lábbelinkre, úgy néztünk ki, mint valami pingvinek. S 

amikor átalmentünk egy kapu alatt, az elkezdett csipogni, mint a veszedelem. A szívbajt hozta rám, fiam, mindenki minket nézett. 

Mondta apád, hogy ejsze valami rajtam maradt, ami vasból van, azért szokott így csinálni az a masina. Mondtam, hogy nem rajtam maradt, fiam, hanem bennem. Engem már vaegyszer megműtöttek ezzel-azzal, s belém raktak holmit. Ki tudja, azok miből vannak? Egyszer még a könyökemet is megszegelték, mikor a tyúkudvaron elestem. Aztán nagy robajjal valahogy felszálltunk, azt hittem a szívem, a fülemen kiszökik. Akkorka ablak volt rajta, mint a fejem, alig lehetett kilátni, igaz, egy darabig nem is mertem kinézni. S hát egyszer látom, hogy meg vagyunk állva. Na, gondoltam, ez kellett nekem vénasszony létemre. Még tisztességesen meghalni se tudok, mint minden normális ember. Már elképzeltem, mit szólnak a faluban.

Hát, Henikém, 

nekem azt mondták, hogy Budapesten száll le a repülő, ehhez képest a repülőtértől a szállodáig annyit buszoztunk, mintha Segesvárról elmennénk Derzsbe. 

S még mindig ugyanabban a városban voltunk. Ahogy bementünk a szállodába, a pasas az asztalnál úgy szólt hozzám, hogy egy vak hangot se értettem. Ezért kár volt rendruhába vágja magát. Meg is mondtam neki: ide figyeljen, fiatalember, én azért jöttem Budapestre, hogy az anyanyelvemen tudjak diskurálni mindenkivel. Hanem ezzel az erővel mehettünk volna Bukarestbe is. Képzeld el, Henikém, a szobába olyan kártyával kellett bemenni, mint amivel a bankból vesszük ki a pénzt. Én még ilyent nem láttam. Nem is mertem betenni az ajtóba, nehogy nekem elnyelje.

A fürdőben a csapot nem tudtam megindítani, hívtam apádat a másik szobából, hogy nem működik. Aztán mutatta, hogy kell alatta hadonásszak. 

Én nem értem, fiam, mire való a dolgokat úgy elbonyolítani, hogy mindenhez külön brosúra kell? 

A kád fölött lógott egy piros madzag. Evett a fene, hogy mire való, s meghúztam. Erre fel egy szempillantás alatt ott termett két vadidegen pasas a fürdőben. Tiszta szerencse, hogy épp magamra tudtam tekerni a törülközőt. Azt hittem, gutaütést kapok. Miféle szálloda ez, ha még a fürdőben sem hagynak nyugtot az embernek?

Másnap, amíg apád elment munkába, mi anyáddal nyakunkba vettük a várost. Ezen a Budapesten mindenütt vonat megy keresztül-kasul. Képzeld el, 

még a föld alatt is vonatoztunk. Valaki magyarázza el nekem, ez mire való: mikor az ember tud a föld fölött is, s úgy még a tájban is tudna gyönyörködni. 

Mindenhol más szokások vannak, ott például a jegycsípő egyszer se jött. Olyan lépcsőn mentünk fel, hogy mozgott, ahogy ráléptem, úgy elrepült az első lábam, a hátulsóval alig értem utol. Az ajtó pedig forgott körbe, mint egy szélkakas. Úgy kipenderített, mint én a részeg Jóskát, mikor betántorgott az udvarra. Azt hitte, attól, hogy özvegyasszony vagyok, még csaphatja nekem a szelet. Még ő hiányozna s egy púp a hátamra.

Azt mondta anyád, megnézzük a budai várat. Na, én ott semmi várat nem láttam, de előtte átal kellett menjünk a Dunán. Annyi a híd rajta, Henikém, mint nálunk amennyi palló vezet a patakon keresztül a hátsó utcába. 

Aztán kimásztunk valahova, amit úgy neveznek – na ezt hallgasd meg – Gellért-hegy. Akkorka domb, mint a szőlős a falu határában. A Hargita árnyékában elférne. 

Jaj, angyalom, ha te tudnád, milyen boldog voltam, hogy egy olyan szigeten járhatok, amit rólam neveztek el! Aztán koslattunk egyet a központban. Minden második ember valami idegen nyelven hablatyolt. Kérdeztem is anyádat, biztos-e, hogy Magyarországon vagyunk?

Tudod, Henikém, a mi falunkban nincsen se parlament, se vár, se múzeum, s még szobor is csak az iskola előtt, de én alig vártam, hogy a pléh födeles templomtornyunkat meglássam. Biza, nem cserélném el a Szent István bazilikára.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Nagyi szemszögéből a világ – Tudod, mikor megyek én még Kolozsvárra?
Nagyi szemszögéből a világ – Tudod, mikor megyek én még Kolozsvárra?

Gyere, angyalom, ülj le, el kell meséljem, milyen volt apádékkal Kolozsváron. Hogyhogy ettől féltél? Nincs itt semmi félnivaló, hál’Istennek szerencsésen megjártuk. De ott töltöttünk két álló napot! Mi törökbúzát le tudtam volna fejteni ez idő alatt!