Nem mindennapi szerelem

Soha nem értettem azokat a nőket, akik megfordulnak a csillogó autók után. Boldogult ifjúkoromban, amikor még ritka volt a saját autóval száguldó huszonéves, elcsavarta a fejemet egy évfolyamtársam, aki Nyugatról behozott autókból pótolta a szüleitől kapott apanázst.

Egy hét múlva már mindenki úgy ismert, mint az audis fickó barátnőjét. Zavart. Mint ahogy zavarba jöttem, ha diáktársaim szeme láttára kellett kiszállnom az autóból, vagy ha hófehér Audijával várt rám a bentlakás előtt. Mindent tudott az autókról, egy lámpáról is megmondta, melyik márka tartozéka. Nehéz volt eldönteni, hogy az autókat vagy engem értékel többre, hamar kiszerettem belőle.

Mai napig csak színük és méretük alapján tudom behatárolni a járgányokat, többször kinevettek férfiak és nők egyaránt, de mindhiába. Telt az idő, jött a család, az anyaság, és az utcán sokkal inkább hasonlítottam egy szatyrokkal teleaggatott karácsonyfához, mint nőhöz, a szatyrokból hol pelenka, hol murokszár fityegett. Aztán lett lakásunk, majd autónk, de én csak a saját járgányunk márkáját ismertem, és továbbra is színük alapján azonosítottam a szomszédokét. Örültem, hogy Volkswagenünkbe majdnem minden belefér, hogy egész jól lehet vele előzni, és ha elfelejtem, hol parkoltam, könnyen megtalálom, mert ugyan szürke, de a furcsa tetőcsomagtartója messziről köszön. Tíz év múlva már többet ült benne a szerelő, mint mi.

Az új masinára hónapokig vadászott a párom, és amikor trófeaként bemutatta a 156-os Alfa Romeót, meglepetten kiáltottam fel, hogy éppen olyan az ajtó nyitógombja, mint a régi Daciáké.

Rágalom volt ez a javából, mintha azt közöltem volna a párommal, hogy a zsákmány nem is vad-, csak egy házinyúl. Akkor már egyértelmű volt, hogy számomra az autó a lábam meghosszabbítása, semmi több. Persze fontos, hogy beférjen a konyhakredenc, hogy ne zabálja az üzemanyagot, hogy haladjak vele, de ennél többet nem várok el tőle. És ez hosszú ideig így volt – egészen mostanáig.

Nem volt az a mindent elsöprő szerelem, lassan hangolódtunk egymásra. Eleinte csak robusztus alkata, később már belső értékei is csábítottak. Egy barátunk bízta ránk, amíg visszakapja a jogosítványát.

Szakadt az eső, amikor először a kormány mögé bátorkodtam, kiábrándító randi volt. Intelligensebbnek bizonyult nálam, makacs, önvezérlő típus, hatalmas méretei miatt csak lépésben, bizonytalanul gurultam vele a zsúfolt utcákon.

Hirdetés

A csomagtartóval hosszan vesződtem, mégsem sikerült feltépnem, az érintéstől blokkolt, a távirányító csigalassúsággal nyitotta-csukta. Bal lábamat igyekeztem mozdulatlanul tartani, de előzésnél mégis előlendült, s kuplung gyanánt olyan féket sikerült nyomnom, hogy a mögöttem haladó hosszan átkozta az édesanyámat. Pár nap múlva már megszédültem tőle: hangtalanul suhanva indult, mint az igazi hibridek, sebváltó nélkül is látványosan gyorsult, az ülésfűtés másodpercek alatt otthonossá varázsolta. Felfedeztem, hogy tolatókamerájával könnyebb a parkolás, a csörgő telefonomat a műszerfal  érintőképernyőjén is felvehetem, és nem vakítom a szembejövőt, mert helyettem kapcsolja a hosszú fényt. Csak szerelmünk tetőfokán tűnt fel, hogy a színe sem egyszerűen fekete, napsütésben mélyzöldre vált.

Lehúzott ablakánál a szél lágyan kapott a hajamba, enyém volt a világ, ha elhagytam a várost, s ha az autópályán a gázra léptem, meglegyintett a korlátlan szabadság.

Eleinte zavart, ha a szomszédok csodálkozva fordultak utánam, de ahogy teltek a napok, úgy váltam egyre magabiztosabbá, mintha erős óriás lennék, akár az autóm.

Egy óra múlva szüksége van a Toyotájára, ezzel hívott fel a barátunk. Szinte fájt, hogy meg kell válnom tőle. Búcsúképpen elvittem autómosóba, s miközben torlódott a hab a szélvédőn, azon gondolkodtam, mit kellene tennem egy automata hibridért. Mindenekelőtt szakmát kellene váltanom. Vagy hitel? Egy baráti kölcsön… esetleg rám robbanhatna egy bank. Végigzongoráztam a lehetőségeket, csalódottan csuktam be a frissen viaszolt autó ajtaját: nincs megoldás, vissza kell vinnem. Mintha incselkedne velem, most még a korábbinál is csendesebben indult, nesztelenül siklott, mint amikor a hajó vízre száll. A gázra lépek, hallom a gyújtást, érzem, amint felpörög alattam a motor, még van fél órám, nem hagyom ki, az utolsó cseppig kiélvezem, araszolgatok az őrült forgalomban, lassan távolodom a várostól.

Föltekerem a zenét, tövig nyomom a gázpedált, előttem a végtelen országút, fölöttem tengerkék az ég, lazán veszem a hajtűkanyarokat, száguldok őrülten, szabadon.

Nem értem, hogyan történhetett. Hasító fájdalmat éreztem, ömlött a vér, felszakadt a körömágy is. Egyik kezemmel épp átadtam a kulcsot, amikor a másikra rácsukódott az ajtó. Mintha már korábban is bevillant volna, hogy meglesz a kényelem böjtje, de inkább attól tartottam, hogy a pénztárcám fogja bánni, ha egy koccanás nyomait kell majd eltüntetnem. Mintha álomból ébredtem volna, úgy ébredtem régi énemre, vége szakadt a szédítő mámornak: az elkényelmesedés az ellenségem, és ezen nem akarok változtatni. Egyelőre. Elfeketedett körmöm sokáig fog emlékeztetni a kényelem fellegvárára, ahogy elnézem, még legalább fél évig.