A globális piac térnyerése, a nemzetközi ellátórendszerek fejlődése és a profitorientált piac egyre erőteljesebb kiépülése a bérek és a munkakörülmények szempontjából minden szinten versenyt generált. Ez különösen a textiliparban és a ruhagyártásban dolgozó nők esetében szembetűnő. Ezekben az iparágakban a nők általában alacsony bérekért dolgoztak, nem ritkán túlóráztak, kevésbé biztonságos és még kevésbé egészséges körülmények között.
A fentiek mellett azonban a textilipar alkalmazotti státust biztosított és sok esetben egy kitörési, kilépési lehetőséget jelentett.
Ebben az iparágban a normatívák meglepően változatlanok maradtak időben és térben egyaránt, és gyakran ma is ugyanazokkal a kihívásokkal találják szembe magukat a munkavállalók,
aktivisták, döntéshozók és nemzetközi szervezetek, mint két-három, vagy épp öt-tíz évtizeddel ezelőtt.
Társadalomtörténetileg a textil- és ruhaipari vállalatok az iparosodás fénykorában is élen jártak, mivel az ilyen típusú vállalkozásindítás költségei viszonylag alacsonyak voltak, és a gyártáshoz nem volt szükség magasan képzett munkaerőre. Ugyanakkor a mezőgazdaságtól – nálunk erőltetett módon – elszakadó vidéki lakosság körében létrejövő munkaerő-fölösleget is viszonylag olcsón meg tudta nyerni magának. Ráadásul még örült is a női populáció, mert a textilipari munka jelentette a lehetőséget a vidéki nők aktívabb részvételére a formális gazdaságban.
Azaz a belépési pontot, de nem a kitörési pontot.
Mert a munkaerőpiaci rétegződés szempontjából vertikális, felfele történő mobilitásra kevés példa akad, viszont sokkal gyakoribb volt a lefele történő, mivel ha férjhez ment, akkor szinte magától értetődően kimaradt a nő a munkaerőpiacról, a visszaintegrálódás pedig még nehezebb volt, mint a belépés.
Míg a mezőgazdaságból az iparba és a háztartásból a gyári termelésbe való átmenet egy igazán meredek és nem egyszerű korszakváltást jelentett, a háztartásokat vezető, a napi családi élet logisztikáját irányító, az otthonokat és gyermekeket gondozó nő fizetetlen és alulértékelt munkája változatlan maradt. De a fizetett munkája sem ért annyit, mint a férfiaké: a XX. század elején a szövőgépeken dolgozó nők átlagosan mintegy 40 százalékkal kevesebbet kerestek, mint a szintén hasonló iparágban dolgozó férfi társaik. Ez megerősítette és meghatározta a női státuszt a munkaerőpiacon is: a nők másodlagos, kiegészítői és ideiglenes szerepét,
csupán a munkaerőpiac tartalék seregét képezték a textiliparban dolgozók, és ha válságosabb idők jártak, akkor őket lehetett a leghamarabb elbocsátani.
Még mindig a 20. század elejéről beszélünk. Pedig akár 2021-et is írhatnánk.
A fentiek ismeretében nézzük meg, 2019. szeptemberében a hazai munkanélküliek száma megyék szerint miként alakult:
Az alábbi ábra pedig a munkanélküliek számát mutatja megyék szerint – 2020-as szeptemberi adatok szerint.
Az Országos Statisztikai Intézet adatai alapján 2020 júniusában 457.000 hivatalosan regisztrált munkanélküli volt, 100.000-rel több, mint egy évvel korábban. Azon alkalmazottak,
akik az elmúlt évben veszítették el a munkahelyüket, kétharmaduk nő.
Utóbbi öt évben:
Utóbbi ábrán, az ötéves periódóst nézve az látszik, hogy egy világválsággal ér fel a múlt év az elbocsátásokat nézve. És bár férfit, nőt egyaránt bocsátottak el jószerével, ezúttal több nőtől váltak meg a munkáltatók, mint a gazdasági válság kezdetén.
Mindezek igen negatív jövőképet festenek számunkra: a nők munkaerőpiaci aktivitása visszaesik, ez pedig – egyebek mellett – családon belüli státus-vesztéshez is vezethet, nem beszélve a megélhetési problémákról. Gyakorlatilag a nemi esélyegyenlőségi mozgalmakat évtizedekkel visszaveti. Így sürgető lenne olyan szakpolitika és stratégia kidolgozása, melyek esetleges gazdasági válságok és tömeges munkahely-felszámolások esetén is a nők, illetve a kiskorú gyermeke(ke)t – nem ritkán egyedül – nevelő anyák számára egy plusz szociális védőrendszert biztosítanának.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
