– Mikor kezdődött a szimpátiád a papi hivatás iránt?
– Egész kiskoromban. Óvodás lehettem, amikor közel került hozzám a pap személye. A nagyszüleim minden vasárnap elvittek a templomba, ők tanítottak meg imádkozni. Az az elképzelésem volt, hogy a pap bácsi felmegy a mennyországba a jó Istenhez, vasárnaponként jön, és elmondja nekünk, amit tőle hallott. Bár ez egy gyerekes kép, de ha belegondolunk, ez a lényege a papságnak: az időt és teret fenntartani, hogy Istennel tudjunk kapcsolatban lenni, és mindazt, amit megtapasztalunk, tudjuk továbbadni. Aztán elkezdtem ministrálni, ez tovább erősítette, ami korábban megszületett. Az oltár, a templom otthonossá lett számomra, valahogy ezekből született organikusan minden.
– Már felszentelt pap voltál, amikor egy újabb fordulatot vett az életed. Mi vonzott a jezsuita rendhez?
– Először Gyulafehérváron találkoztam jezsuitákkal, akkor ott volt Nemes Ödön atya, aki közel 40 évi szolgálat után tért haza Japánból, ezért ő egzotikum volt számunkra. De jöttek más jezsuiták is lelkigyakorlatot tartani, akik megnyitották számomra a tágasság terét, lehetőséget teremtettek a kitekintésre. Voltak barátaim, akik szintén jezsuiták lettek. Rajtuk keresztül több mindent láttam a rendi életből, eljárásaikból.
Amikor Freiburgban tanultam, egy jezsuita volt a lelkivezetőm, aki szintén hatott rám. Megérintett a szabadságuk.
Ezek adtak számomra egy olyan egyházképet, egy olyan szemléletmódot, ami az én szívem szerinti. Amikor kint voltam Németországban, akkor jutottam el Jálics Ferenc atyához (tavaly elhunyt világhírű jezsuita, aki kifejlesztett egy róla elnevezett imamódot – szerk. megj). Részt vettem a lelkigyakorlatán, ami nekem nagyon sokat jelentett. Ezek mind abba az irányba mozgattak, hogy szeretnék valami ilyesmivel foglalkozni. A jó Isten ezeken a mozaikokon keresztül rakta össze a hivatásomat a jezsuiták felé.
A Magyar Rendtartomány tagjai 2019-ben, néhány hiányzóval
– Ehhez azonban el kellett hagyni Erdélyt.
– Ami nehezítő körülmény volt, hogy én sosem gondoltam arra, hogy Magyarországra jöjjek. Ha Erdélyben lett volna egy magyar rendi közösség, ahova be lehetett volna lépni, lehet, hogy korábban megteszem a lépést. Ez egy kicsit visszatartott. De aztán beláttam, hogy az Istent szolgálom, bárhol vagyok. Amikor kiderült, hogy Freiburgba megyek teológiát tanulni, Nemes Ödön az mondta: „az, hogy távolabb kerülsz, utólag valószínűleg javára válik annak a helynek, ahonnan származol.” Ebben kell bíznom: ha Isten vezet, az utamon keresztül megtermékenyíti azokat a térségeket, ahol éppen szolgálok.
– Sokáig a szemlélődő ima, a meditáció tanulmányozásával foglalkoztál. Mit jelent számodra a meditáció?
– Szavak nélküli időzés Isten jelenlétében. Egy elcsendesedés, ahol elsőként önmagamra találok, és onnan rátalálok arra az értelemre, amiért élek, rátalálok a helyemre, mondjuk úgy: az Istenre.
A meditációt sokszor keleti gyakorlatokhoz kötik, de éppúgy helye van a keresztény hagyományban is.
Ha mélyen mögé nézünk, és helyes hozzáállással gyakoroljuk, felismerhetjük, hogy mindkettő ugyanazt a célt szolgálja.
– Nepálban is tanultál... Milyen szándékkal mentél oda?
– Érdekelt, hogy a buddhisták hogyan és egyáltalán miért meditálnak, hiszen ők nem beszélnek istenkapcsolatról. Az is érdekelt, hogy mi vonzza az európai fiatalokat a buddhizmus felé, ezért megbeszéltem az elöljárómmal, hogy elvégzek egy meditációs kurzust. Lenyűgözött például az a fegyelem, amit ezen a kurzuson gyakoroltak a résztvevők. Azt kell mondanom, hogy az itthoni lelkigyakorlataink nagyon „lightosak” ahhoz képest, amit ott csináltunk. Ugyanis naponta 12 órát meditáltunk. A résztvevők fele Nyugat-Európából volt.
– Milyen tapasztalatokkal tarisznyált fel az az idegen kultúra?
– Nepálban az volt a benyomásom, hogy hú, ezek milyen keresztények! Pedig buddhisták meg hinduk, de olyan keresztényi módon élnek, hogy erre rácsodálkoztam. Annyira tisztán megélik az életüket, a saját hagyományaikat, hogy az egy igazán keresztényi valóság. A húsvétot ott töltöttem, és egyik szép élményem nagyszombatra esett. Egy buddhista kolostornál láttam, hogy bent nagyon sokan ülnek a földön, és megkérdeztem egy idős nőt, hogy mit csinálnak? Azt mondta: „imádkozunk”, de rögtön hozzátette: „nem magunkért, hanem másokért”. Ez annyira szépen belecsengett a húsvéti titokba, amikor Jézus meghalt, és nem önmagáért, hanem másokért. Egy másik gyönyörű lecke, hogy
Buddha szerint nem kell mindenre reagálni, túl sokat reagálunk, és ezzel belegabalyodunk a világba.
Azt mondja, próbáld elfogadni a valóságodat, és ne folyton reagálj. Ez sokszor nagy tanulság lenne a mindennapi beszélgetésekben, hogy tudjuk engedni a másikat, tudjuk meghallgatni.
– Hogyan imádkozik egy keleti ember, miben más a miénkhez képest?
– A keleti ember, ha leül meditálni, az a célja, hogy szeretetté váljon, és tudjon mindenkit úgy szeretni, ahogy van. A Dalai Láma egy alkalommal találkozott egy tibeti szerzetessel, aki sokat volt a kommunisták börtönében. Mondta neki, hogy sokszor lehetett életveszélyben. Erre azt válaszolta a szerzetes: „Valójában csak egyszer kerültem veszélybe, amikor szinte elveszítettem az együttérzésemet a kínzóimmal szemben.” Na, ez a keresztény felfogás! Az volt a felismerésem, hogy ők ugyanazt keresik, mint mi, de egy egészen más síkon. Bár a keleti módszerek nem beszélnek az istenkapcsolatról, szerintem, amikor valaki keleti módon meditál, és magával kapcsolatban van, kizárt, hogy ne jutna el egyfajta istenkapcsolatra, mert az ember túlmutat önmagán.
A meditációban figyelni tanulnak, szeretettel elfogadni, de nem maradnak önközpontúak, mindig kitekintenek utána a világra.
Az utolsó napon például azért meditáltunk, hogy a világon minden ember és minden teremtett lény békében éljen. A mi lelkigyakorlatainkon is milyen fontos lenne, hogy necsak magunkkal foglalkozzunk, hanem kinézzünk a világba is.
– Nyolc éven át a dobogókői Manréza Lelkigyakorlatos Központ igazgatója voltál. Hogyan ébresztenéd fel a lelkigyakorlatok iránt az étvágyát valakinek, aki még sosem vett részt hasonlón?
– Csak akkor érdemes elmenni lelkigyakorlatra, ha szeretném rendezni az életemet, helyesebben, ha szeretném azért rendezni, hogy Istenre figyeljek, vele találkozzak. Hogyha valaki szeretné megtapasztalni a vele való kapcsolatnak az ízét, szépségét. A lelkigyakorlat segít abban, hogy megálljunk, hiszen egy nagyon mozgalmas világot élünk. Amikor picit megállunk az életben, és „rázoomolunk” az életünkre, azt látjuk, hogy hoppá, ott van az Isten. Egyébként mindig is ott van, csak nem vesszük észre.
A lelkigyakorlatokon nincs kapkodás, hanem azt az időt arra szánom, hogy tudjak jelen lenni, hogy találkozzak a legigazibb vágyammal, a valóságommal, és hogy ilyen alapon találkozzak az Istennel.
– Mi történik ezeken a lelkigyakorlatokon?
– Három, öt, nyolc, akár harminc napig lehet elvonulni. A lelkigyakorlatozónak van egy kísérője, akivel megosztja az ima tapasztalatait, és közösen figyelnek arra: mit tesz Isten az ő életében, illetve merre vezet az út tovább? Ezekből a tapasztalatokból erősödhet saját hitében, istenkapcsolatában, önképében, önismeretében. A végén mindig azt mondják, hogy sokkal többet kaptak, mint amire gondoltak. A protestánsok közül is sokan fogékonyak a Szent Ignác-i imamódok által kínált útra, otthonosan mozognak a Szentírásban, és így már csak egy karnyújtásnyira van, hogy eljussanak a fejükből a szívükig, ami minden imádság alapvető iránya. Sokuknak vonzó a mi lelkiségünk.
Hiba György pappá szentelése – Fotó: Hegedűs Márton
– A vezetői szerepkört öt éve töltöd be. Hogy fogadtad a provinciálissá való kinevezésedet?
– 2016 őszén nevezett ki a generális atya, így most már az utolsó évemet kezdtem e vezetői feladatkörben. Egyrészt jól esett a rendtársaim bizalma, ugyanakkor tartottam a kihívástól. Megvannak-e a szükséges eszközeim, felkészültségem, kompetenciám? Ilyenkor sok kérdéssel találkozunk magunkkal kapcsolatban, de jó, ha nem marad saját magunkon a tekintetünk.
Amikor Istenre figyeltem, tudtam, hogy vezetve vagyok, és ez egy hívás a részéről. Ez szabaddá tett és erőt adott.
A jezsuita rend legfőbb elöljárójával, Arturo Sosa generális atyával
– Milyen kompetenciákat igényel, ha az ember valóban jézusi vezetővé akar válni?
– Nagyon fontos nálunk, hogy ne csak világi menedzsment legyen, hanem úgynevezett lelki kormányzás is. E találkozások által megélem, hogy a jó Isten előttem jár. Ha őrá figyelek, meg arra, ami körülöttem történik, kirajzolódik, hogy merre kell mennünk. Azt gondolom, úgy lesz valaki jézusi vezető, hogy Jézusra figyel, tanul vele látni, és közben figyel a valóságra. Egy vezető számára elengedhetetlen, hogy legyen víziója, merjen álmodni, és vonja be ebbe a többieket is. Sőt,
az az igazi, ha a vízió a közös gondolkodásból, imádságból nő ki.
Tudnia kell távolságot venni, és delegálni feladatokat, hogy ne veszítse el az összképet. Ehhez szükséges a bizalom a munkatársakban, elengedhetetlen jó munkatársakat találni. A vízióhoz kapcsolódik a kommunikáció. Nagy művészet, hogy ez jól működjön oda-vissza. Ezt sokszor tanulni kell. A konfliktusok elkerülhetetlenek, jó, ha tudja kezelni azokat. Loyolai Szent Ignác iránymutatása mindenkire vonatkozik: „Késznek kell lennünk a másik ember állítását jóra értelmezni, és megmenteni, mintsem elítélni.” Megéri.
korábban írtuk
Német László püspök: Nagyon fontos beszélni arról, ami történik velünk
A Vajdaságban született, és jelenleg is ott szolgál a Nagybecskereki Egyházmegyében. De élt már Olaszországban, Lengyelországban, Ausztriában, Magyarországon, Horvátországban és a Fülöp-szigeteken is. Dr. Német László mindenhol otthon érzi magát, a nagyvilág polgára, nemhiába egy missziós szerzetesrend tagja. Hét nyelven beszél, nyitott szellemiségű főpásztor.
