Mesterségem címere Olyan, mint egy detektívmunka – a patológus hétköznapjai

Nem csupán boncol. Szöveteket és sejteket elemez mikroszkóp alatt. Felfedezi és diagnosztizálja a kóros elváltozásokat. Azt mondja, munkája olyan, mint egy puzzle, kis darabkákból kell kirakni az egészet, ami maga a kórkép. Dr. Fetykó Annamária patológus szakorvos ugyan nem ezt a szakágat akarta választani orvostanhallgatóként, ma már nem tudná máshol elképzelni magát.

– Azt hiszem, érdemes lenne tisztázni, mivel foglalkozik a patológus. Sokan sok mindenre gondolnak, ami talán nem fedi teljesen az igazságot.

– Igen, például, hogy mi nem csak boncolunk.  A foglalkozási területünk felöleli a kórbonctani tevékenységet is, de munkánknak sokkal nagyobb része a kórszövettan, és ezen belül a rákos elváltozások vizsgálata, leletezése. A boncolás egyébként mindössze 10 százaléka a munkánknak, ugyanis mi nem foglalkozunk az agresszív halálesetekkel, azaz, ha valaki balesetben, gyilkosságban, vagy orvosi műhiba miatt vesztette életét. Őket a törvényszéki orvosok boncolják. Mi akkor boncolunk, ha a kezelőorvosnak nem tiszta a haláleset oka, vagy meg akarja erősíteni, igazolni a felállított diagnózisokat. Néha pedig a hozzátartozók kérik, azért, hogy megnyugodjanak. Munkánk nagy részében mi a sejteket és szöveteket vizsgáljuk mikroszkóp alatt, hogy beazonosítsuk a betegségeket. Romániában sajnos az előrehaladott rákos daganatok diagnosztizálása van előtérben, ez  fordul elő leggyakrabban. 

– Meglepi az embereket, hogy mivel foglalkozol? 

– Mindenki lefagy a hírtől, hogy patológus vagyok. Sokan nem tudják, mit rejt, és azt sem, hogy orvosit kell végezni ahhoz, hogy patológus legyél. Mások

rögtön a boncolásra gondolnak, és azt kérdezik, mit keresek ott, mert azok mind férfiak,

és részegek. Na, itt én szoktam lefagyni, majd elmondom, hogy nem mind férfi és részeg. (mosolyog) Régebb valóban sokkal több férfi volt a szakmában, de az utóbbi években ez az arány teljesen megváltozott, több a nő.

– Említetted, hogy 10 százaléka a munkádnak a boncolás. Az mennyi esetet jelent?

– Én most egy kis kórházban dolgozom, Szászrégenben, és ott évente kb. 50 olyan eset van, amit boncolni kell. Van olyan, hogy kettő van hetente, de előfordul, hogy egész hónapban nincs.

– A kórszövettanról mesélsz? Hogyan képzeljük el?

– Bármit kivesznek az emberből, egy kicsi anyajegytől kezdve vastagbél- vagy melldaganatig, mind hozzánk kerül. Azt feldolgozzuk, abból szövettani metszetek lesznek, amelyeket megnézünk mikroszkópon, és azok alapján felállítunk egy diagnózist. Olyan, mint egy puzzle, egy vizuális kirakós.

Nagyon sokat és sokféle metszetet kell látni, azokat megjegyezni és egy következő esetnél emlékezni, hogy az mire is hasonlít.

Ha például valakinél felmerül egy daganatos betegség gyanúja, akkor vesznek tőle egy kis szövetmintát, amit elküldenek szövettani vizsgálatra – ez a biopszia. Ez gyakran egy 1–2 mm-es kis szövetdarab, amelyen néha csak pár daganatos sejt van. Ilyenkor a diagnózis felállítása nehéz feladat.

Nem mondhatjuk rá, hogy csúnya – kép a gyomorról

A férjem például konkrétan ezzel foglalkozik, biopsziákat néz. Ő azt mondja, biztosnak kell lenni abban mindig, amit kijelentünk. Hogy amit látunk, az tényleg egy rákos sejt, hiszen egy ember életével játszunk. Különböző technikák, eljárások is segítenek felfedezni vagy kizárni bizonyos betegségeket: ilyenek például az immunohisztokémiai, genetikai vagy molekuláris vizsgálatok. A mi munkánk olyan, mint egy detektívmunka, sok pici dologból tevődik össze. Soha nem unalmas, mert egyik eset sem egyforma.

Számunkra a legnehezebb az, amikor kételyek merülnek fel, és nem vagyunk biztosak a dolgunkban. Vannak páciensek, akik nem értik, miért tart olyan soká egy kórszövettani eredmény kiadása.

Nos, ezért. Mert óriási a felelősségünk. Amit leírunk, abban száz százalékig biztosnak kell lennünk. 

– Konzultálsz ilyen esetben kollégákkal? Kérsz segítséget?

– Lehet véleményt kérni másoktól, de ehhez – be kell vallanom –, el kell érni egy maturitást, hogy bevalld mások előtt: Ezt én most pontosan nem tudom. Általában a férjemhez fordulok, de van, amikor számára sem tiszta az eset, és akkor mentoraimat keresem fel, akik tanítottak. Tőlük szoktam véleményt kérni. De segítség lehet a digitális patológia is, vagyis a szövettani metszeteket lefotózva elektronikus formában akár el lehet küldeni külföldre, elismert patológusokhoz is másodvéleményre. 

– Mi volt eddig a legemlékezetesebb munkád?

– Volt egy esetem, amiről már a feldolgozás előtt tudtam, hogy nehéz lesz, mivel makroszkóposan is nagyon furcsa volt. Be is igazolódott a szövettani lemezen. Egyébként egy 30 centis ovárium, azaz petefészek daganat volt egy 32 éves hölgynél. Nagyon furcsán nézett ki, olyant addig nem is láttam. Mindent átnéztem, megvizsgáltam, kizártam, és sajnos kiderült, hogy egy metasztázis (áttét), egy Krukenberg daganat, ami elég ritka, általában kétoldali és egy gyomordaganatból indul ki. A műtét során azonban csak az egyik petefészkét műtötték ki a betegnek, mert a másikat nem találták kórosnak, és a betegnek nem volt előzőleg felfedezett gyomordaganata. Ezért egy főorvossal konzultáltam, nehogy tévedjek, és ő megerősített a diagnózisomban.

– Volt olyan boncolás is, ami emlékezetes maradt?

– A legelső boncolásom: egy magzat, aki halva született. És ez még a rezidens éveimben történt. Aztán szakorvosként egy idős nő volt az első, akit boncolnom kellett, aki nagyon rövid időre, hogy megműtötték, meghalt.

Limfóma

Több betegsége is volt (szív-érrendszeri betegségek, cukorbetegség) és bélelzáródással műtötték, emiatt a hozzátartozók és az orvos is tudni akarta, hogy végül pontosan mi okozta a halálát, ugyanis tüdőembóliára vagy agyvérzésre gyanakodtak. Végül agyvérzés volt a halál közvetlen oka.

– Nem viszolyogtál sosem a boncolástól?

Hirdetés

– Nem. De mióta gyermekeim születtek,

nem tudok olyan korú gyereket boncolni, mint amilyen idősek ők. Addig nem volt ilyen problémám, de egy ideje inkább cserélek a kollégákkal, ha van rá mód.

Most újra meg tudok küzdeni ezzel, annak ellenére, hogy óriási tragédia egy szülőnek, és megvisel minket is.

– Miért választottad a patológiát?

– A tervem nem ez volt, én szájsebész akartam lenni, de aztán egészségügyi okok miatt nem sikerült. Majd jöttek a gyerekek, és újra választás elé kerültem. Már harmadévben, amikor a patológiát tanultuk, tetszett nekem ez a terület. A férjemtől is azt hallottam, hogy milyen jó a munkaközösség. Megkérdeztem tőle, zavarná-e ha én is patológus lennék. Azt válaszolta, hogy nem.

– És soha nem is volt gond ebből?

– Nem… mindaddig, míg a rezidense nem lettem. Egyszer olyan helyzetbe kerültünk, hogy egy általam megírt kórszövettani eredményt újraíratott, és nekem ez nem tetszett, amit szóvá is tettem. De rám szólt, hogy ő a főnököm, és tegyem, amit mond. Akkor rájöttem én is, hogy más szakorvossal nem tettem volna meg ugyanezt, és tényleg el kellene vonatkoztatnom attól, hogy mi férj-feleség vagyunk. A munkában más a kapcsolat. Nem volt könnyű, meg kellett kapni azt az egyensúlyt, ami működik. 

Család

– Hazaviszitek a munkát?

– Igen, sajnos. Bár próbálunk erről leszokni. Látjuk a gyerekeken, hogy átveszik tőlünk a szaknyelvet.

A nagyfiam mikor kisebb volt, a nyuszijának a fülén „daganatot talált”, elővette a könyvemet, és megkereste, hogy milyen szövettani típusról van szó. Akkor én is a fejemhez kaptam.

Egyik alkalommal meg azt mondja, hogy a testvérének „ekcémája” van, s nem azt, hogy kiütése. Szóval az utóbbi időben megpróbáltuk nem a gyerekek előtt megbeszélni ezeket a témákat. Teljesen azért nem tudjuk házon kívül tartani. A nehéz eseteket általában megmutatjuk egymásnak, és otthon is van mikroszkóp.

– A gyerekek mit tudnak, mivel foglalkoztok? 

– Nagyjából tudják. Volt olyan, hogy hazamentünk, és megkérdezték, hogy na, ma kit mentettél fel? Ez egy szakmai kifejezés. Akkor használjuk, amikor nem boncolunk fel egy hullát, hanem kiadjuk. És ők ezt tudják. Azért figyelmeztettem őket, hogy az iskolában ne ajánlják fel, hogy anyához menjenek munkalátogatóba. (nevet) 

– Valahol ki kell adni a gőzt, van olyan hobbi vagy tevékenység, ami feltölt? 

– Szaladok, zenét hallgatok, járunk gyakran kirándulni. Ezek, amik kikapcsolnak, és az, ha a gyerekeimmel vagyok. Olyankor mindent leteszek, és csak rájuk figyelek. A gyerekvilág, az őszinteség és a sok felhőtlen kacagás engem feltölt. A múltkor egy fél napon keresztül társasoztunk.

– Mi a szépsége és mi a nehézsége a patológiának?

– A nehézsége a daganatdiagnosztika. Hogy néha kapsz egy olyan esetet, ami tényleg próbára tesz. A szépsége pedig… talán ugyanez.

– Ha lehetne, lemondanál a boncolásokról?

– Nem, ez része a patológusi munkámnak.

– És ha váltanál, merre mennél?

– Nem hiszem, hogy változtatnék. Már kiskoromban orvos akartam lenni, mondjuk nem a mikroszkóp és a patológia vonzott, hanem inkább az emberek, de már nem tudom másképp vagy másnak elképzelni magam.

Fotók: Rab Zoltán, Bartha Jenő Róbert

Friss lapszámunkat alább kérheted: