Aztán kiköltöztünk falura, sőt, a falu szélére, az erdő alá. Mező, erdő, csend: idilli, ugye? A folyton durrogó terepmotorokról és elektromos fűrészekről, a síri, fülsüketítő csendről és a furcsa állathangokról, a sárról, hóról, sötétről és trágyaszagról, a fával fűtésről és elszigeteltségről viszont nem szól a fáma. Az ember – szerencsére – saját nyomorúságán jókat tud derülni, így az első fél évben (amíg a félig kész házban, fűtés és belső ajtók nélkül éltünk) sokat nevettünk.
Viszont hullámokban tört rám az el- és bezártság érzése, dühöngtem, hisztériáztam vagy csak duzzogtam (azt mondják, ez utóbbiban vagyok igazán profi). De minden tavasszal, amikor alacsonyan ül a nap, és a mező zöldjében a vén almafa rózsaszín virágba borul, megállok a tornácon egy percre. Fájón szép tud lenni a pillanat.
Öt év telt el azóta, s ha arcomba vágják, „falusiságomat”, már nem tartom sértőnek: hosszas átalakulási folyamat ez, a tagadáson, haragon és alkudozáson már túl vagyok, depresszió is volt (ígérem, mesélek), most felsejlett a láthatáron az elfogadás. Megvallom, ez a jegyzetsorozat is öncélú: kiírom magamból a legkomikusabb, legszebb, legrosszabb élményeket és emlékeket. A végén majd meglátjuk, hová vezet az út.
Kiemelt kép: Shutterstock
