Receptes könyv az éhezésről

Miként készült a sábbáti csólent Erdélyben? Hát a titokzatos kugli? Hagyományos zsidó ételek, purimi sütemények és kóser ünnepi ínyencségek receptjei is megtalálhatók Király Kinga Júlia Az újrakezdés receptjei című emlékkönyvében. Céklás tormapürével tálalt gefillte fis, töltött libanyak és fokhagymás libamáj… Csak néhány ízemlék, ami életben tarthatta mindazokat, akik a lágerekben csak fejben főztek. Recepteket is tartalmaz, de nem szakácskönyv, felkavaró kordokumentum, de leginkább talán a sóvárgás könyve. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)

– A zsidó gasztronómia vagy inkább az erdélyi holokauszt-túlélők visszaemlékezései érdekeltek inkább, amikor belekezdtél Az újrakezdés receptjei-be?

– Eredetileg egy erdélyi zsidó szakácskönyvet akartam írni. Az íróasztal mögül ez roppant egyszerűnek tűnt. Hazamegyek, gondoltam, Marosvásárhelyen meglátogatom a családomhoz közelálló holokauszt túlélőket, és egy vaskos receptes könyvvel térek vissza Budapestre. Hát, nem így alakult. Először is kiderült, hogy nagyon kevés recept maradt fenn. Az interjúalanyaim mindegyike ugyanis kamasz volt még, amikor elhurcolták. Azokat, akik ennél fiatalabbak vagy jóval idősebbek voltak, általában azonnal meggyilkolták, vagy ma már többnyire nem élnek. Az általam megkérdezettek tehát a deportálás előtt nem vezettek saját háztartást, legfeljebb a meggyilkolt édesanyák főztjére emlékezhetnek. Ám épp az anyák emléke, az elpusztított család iránti gyász tette egyértelművé számomra, hogy nem szabad felhőtlen életre és virágzó közösségre utalni holmi békebelinek tűnő receptekkel. Mert az iszonyú hazug és nosztalgikus lenne.

– Hogyan fogadtak az interjúalanyaid – többségében idegen emberek – amikor felkerested őket a receptgyűjtemény ötletével?

– Sok-sok közös óra, sírás, gyász és öröm van az interjúk mögött.

Volt, aki a barátjává fogadott, én pedig életem legnagyobb ajándékának tekintem, hogy a földi poklot megtapasztaló emberek a bizalmukba fogadtak.

De volt olyan is, például az érdengelegi Káin Heléna néni – aki sajnos már nincsen velünk – hogy eleinte nem akart interjúzni. Megengedte, hogy bekapcsoljam a magnót, de az első két látogatásom alkalmával csak kerülgettük a témát. Nagyon bölcs asszony volt, pontosan tudta, hogy nem lehet konyháról, gasztronómiai szokásokról beszélni a holokauszt nélkül, márpedig ő meg a férje megesküdtek egymásnak, hogy soha nem beszélnek róla. Aztán egyszer, ha jól emlékszem, a tej kapcsán előtolult egy emlékmorzsa: azt mondta, világéletében utálta a tejet, de a lágerben megfogadta, hogy ha egyszer felszabadul, nem fog válogatni. És amikor hazament, itta a tejet, amit továbbra is utált, de betartotta a fogadalmát. Itt, ezen a ponton átszakadt a gát…

– Több békebeli kóser ínyencség receptjét leírtad, ám viszonylag kevésbé hangsúlyos a visszaemlékezésekben, hogy mit ettek a lágerekben…

– A lágerekben pusztító éhség uralkodott. Fűrészporos kenyér, penészes krumplihéj, kukacos, híg, zöldségesnek hívott kása, ami ki tudja, mit tartalmazott.

A könyv szerzője

Engem főként az érdekelt, hogy fejben milyen recepteket őriztek, miről álmodoztak esténként, amikor a háromszintes priccseken, összepréselődve lefeküdtek, és a maradék emberségüket összevakarva próbálták emberhez méltó álmokkal, mesékkel életben tartani egymást.

Hirdetés

– A megszólaltatott holokauszt túlélők elbeszélése alapján elmondható, hogy a háború és az azt követő kommunizmus gyakorlatilag kivégezte az erdélyi kóser konyhát?

– Igen, a kettő együtt gyakorlatilag véget vetett egy virágzó közösség életének. Minden nyolcadik emberből egy tért haza, teljesen magányosan, az egykori otthonukat széthordták a szomszédok, beköltöztek a helyükbe honfitársaik. Aztán jött a kommunizmus, az éhezés, a kommunista szombat, ez utóbbi pedig magát a szombattartást lehetetlenítette el. A kóserség intézménye, a kóser hentesek, a sakterek (aki a kóser húst vághatta – szerk. megj.) eltűnésével, megszűnt. Az államosítás során azon túlélők, akiknek volt egy kis boltjuk valaha, kulákká minősültek, másodjára is kifosztották őket. A magyar kultúrájára és identitásukra még a háború után is büszke maradék zsidóságot egy etnikai asszimiláció is veszélyeztette. Megkezdődött hát az Izraelbe való kivándorlás. A közel félmilliós erdélyi közösségből ma már alig néhányan maradtak. A zsinagógákban sokszor nincs meg egy minjánra, közös imára való – szám szerint tíz – ember.

– Utólag hogy érzed, tanultál valamit Az újrakezdés receptjei-ből?

– Egyértelműen. Számomra a legeklatánsabb példa egy marosvásárhelyi recenzió volt, aminek már a címe is mellbe vágott:

Hogy ízlik a szégyen? Az írója ugyanis pontosan azt érzékeltette a szövegben, amiért én eredetileg ezt a könyvet megírtam:  hogy ne tegyünk úgy, mintha a német megszállás feloldozná az akkori helyi lakosságot. Erdélyben leventék, magyar csendőrök vezényelték le a gettósítást és deportálást, a lakosság legnagyobb részvétlensége közepette,

sőt sok visszaemlékező beszél arról a kegyetlenségről és vak gyűlöletről, ami az elhurcolásukat övezte. Mindezt csak azért mondom, mert igenis szükség van szembenézni a múltunkkal, belátni, ha valahol tévedtek a felmenőink, és tanulni a hibáikból. Engem legalábbis erre tanított meg ez a könyv: hogy legyek résen, figyeljek a mellékzöngékre, és soha, semmilyen körülmények közt ne feledkezzek meg az emberről.