Szabó Enikő: Utaskísérő ott, ahol a madár sem jár

Minden mese tanít valamit önmagunkról, másokról, a világról, ha megértjük az üzenetét – vallja a sepsiszentgyörgyi Szabó Enikő mesemondó és meseterapeuta, aki a Mutass jó példát! Újrakezdés programunkban néhány estére jókedvre derít meséivel.

A címként szereplő megfogalmazást maga Enikő mondta, amikor arról kérdeztem, mit csinál a meseterapeuta, „hiszen a lelkünkben a madár sem jár, mi magunk is oly ritkán” – folytatja. Mint meséli, kilenc éve találkozott először ezzel a módszerrel és megalkotójának, Boldizsár Ildikónak az alapvetéseivel. „Azelőtt is szerettem mesélni, de amikor megismertem ezt a módszert, tudtam, csak ezzel szeretnék foglalkozni. Mára már szakmailag és életvitelszerűen is mesésen élek” – teszi hozzá Enikő.

– Mi újságírói körökben ismerkedtünk össze. Onnan elég nagy fordulatot vettél a mesevilág felé. Hogyan váltottál?

– Gyerekként is imádtam a meséket. Egy ideig anyukám mesélt nekünk, később én meséltem a húgomnak, ő meg nekem. Sok mindent csak úgy kitaláltam magam és mások szórakoztatására. A gyerekkorom a kommunizmusbeli esti villanyáram-szüneteltetések varázslatos világában telt. A hosszú téli estéken a petróleumlámpa fényénél nálunk ültek össze az asszonyok: a rokonok, az anyukám és a keresztanyáink, néha a barátnőik is. A kötés és szabásminták megvitatása, a sapkák és papucshorgolás, az illatos gyógynövényteák jótékony hatásainak ecsetelése mellett életre keltek a nagy szerelmi történetek szereplői, a család hősei, a teremtés csodái a saját életeikben, az élet és halál megannyi bámulatos megjelenési formája. Kamaszkoromban felváltotta a történetek hallgatását a magányos olvasás és az írás. 

A történetektől a mesékhez terhességem és gyermekem születése körül tértem vissza, és akkortól érzem, hogy megtaláltam a hivatásom. 

Nálam halmozottan létezik az emberiségbe bekódolt történetéhség – szoktam mondani viccesen, bár ez a valóság. 

– Újságíróként húsz évig dolgoztam. A történetírás és mesélés abban a közegben teljesen más mederbe terelte működésemet, hiszen a tömören megfogalmazott, információgazdag szövegek alaposan változtattak a stílusomon. Folyamatosan emberi történetek nyomában jártam. Voltak vidámak, és voltak szomorúak. Borzongatóan szépek és borzalmasak. Voltak rövidek és nagyon hosszúak is. Voltak folytatásos és egyszeri esetek.  A sajtó mellett fejlesztőpedagógusként dolgoztam iskolában, és ott is használtam a meséket, ahogy tudtam. Miután megismerkedtem a módszerrel és megtapasztaltam a hatásait, elkezdtem specializálódni és fejleszteni magam. Tanulmányaim befejezésekor pedig otthagytam az iskolát, majd a sajtót is. Nagy fordulat, de szép ívben tértem át erre a foglalkozásra.

– Szerintem mindannyian mást gondolunk a mesékről. Elsősorban azt, hogy csak gyerekeknek szólnak. 

– Akkor eloszlatom a tévhitet. A meséket nem gyerekeknek szánták, régen a felnőttek mondták a fiatal felnőtteknek, azért, hogy a felnőttkorba beérkezve tudják, hogyan kell élni. Amint véget értek azok a közösségi alkalmak, ahol a mesélés zajlott (tollfosztás, kukoricahántás stb.) a mesék könyvekbe kerültek, a könyvek pedig a gyerekszobába. De az igaz, hogy nagyon fontos – akár már magzati korban – mesét mondani a gyerekeknek. 

A meséket úgy képzelem, használom, élem, mint életrecepteket. Ezekben a mesékben – népmesékről beszélek – elődeink bölcsessége van benne, 

kódolt formában. Most már nem értjük annyira az üzenetüket, ezért a dekódolásához van szükség a meseterapeutákra.

– A mese miben segít a felnőtteknek és miben a gyerekeknek?

– A mesehallgatás során kiegyenlítődik a jobb és bal agyfélteke működése, aminek hatására oldódnak a szorongások, a feszültségek. A mese által a felnőttek önismeretre tehetnek szert. Csoportos alkotó-fejlesztő foglalkozáson mindannyian ugyanazt a mesét hallhatjuk, de mindenkinek mást üzen, azt, ami az ő személyes meséje. A mese oldja a szorongást, segíthet az elakadásból való továbblépésben.

Amikor nem vagyunk flow-ban, bizonyos mesehősök nyomába lépni cselekvésre sarkall. Nagyon nehéz amúgy beszélni erről, hiszen ez élményalapú, amit akkor értünk meg igazán, ha megtapasztaljuk. A gyerekek számára a mese a megelőzésben, fejlesztésben játszik nagyobb szerepet. Ezt a működésmódot az Aranykulcs elnevezésű táboraimban és iskolai foglalkozásokon alkalmazom. A gyerekeknél is szorongást old, bátorságot növel, ugyanakkor  olvasás és írás népszerűsítésre, segítésre is használható.

Azt azonban ki kell hangsúlyoznom, hogy nem maga a mese gyógyít, hanem a meseterapeuta, a mesehallgató és a mese kapcsolódó hármasa tud hatékony folyamatokat indítani. 

– Hogyan kapcsolódik a mese a Nőileg Újrakezdés programjához?

– A programba azért kapcsolódtam be, hogy a mesélés erejével segítsek ebben az élethelyzetben, amiben hónapok óta vagyunk. Ezek a mesék az összetartozásról, a méltóságról, együttérzésről, a közösség erejéről szólnak és mint minden mese, oldják a szorongást. Emellett, a nyomtatott példányban lesz egy rovat, amiben újramesélek történeteket, kapcsolódva a lapszám egyik vezető témájához. 

– A mesemondás és meseterápia mellett még számos dologgal foglalkozol. Miben teljesedsz ki?

– Mesekönyveket írok, ezek három nyelven – magyarul, románul és angolul – jelennek meg. Említettem az Aranykulcs nappali mesetábort, ezt nyáron szervezem meg. Emellett nagyon sokat mesélek: iskolákban, intézményekben, öregotthonokban, templomokban, kocsmában – ahol épp igény van erre. A téli ünnepek alatt kapcsolódom az adventhez, farsangra van egy pajzán repertoárom is. Elég sok programom zajlik külföldön. Más, szintén felnőtteknek szóló foglalkozás a csoportos meseterápia, alkotó-fejlesztő és személyiségfejlesztő céllal. Tartok kiégés megelőző workshopokat segítő szakmában dolgozó csoportoknak. És a szívem csücske: ötödik éve szervezem a Tipe Tupa Egyesület égisze alatt a nemzetközi Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivált, amelyet szeptemberben tartuk, öt megye 20–30 településén, kb. 15 mesemondóval.

Fotó: facebook.com