Száva Enikő – A hang mögött

Mondhatnám, hogy jól ismerem, hiszen évekig munkatársak voltunk. Izgultunk, vitatkoztunk, kacsintottunk össze, cseréltünk könyvet, filmet, véleményt, háborogtunk és örültünk együtt, hittünk sok mindenben, kételkedtünk is. Sajátos hangszíne évek múlva is meglepett, hiába hallottam nap mint nap, ahogy sokszínűsége, kíváncsisága, szilaj szabadságvágya is. De leginkább az a sajátos titokzatosság izgatott, amely mindig körüllengte, és amelyet, nem tudom, hogy azok, akik csak a képernyőről ismerik, mennyire éreznek a Száva Enikő sajátjának. Az, hogy az én róla alkotott képem mennyire fedi a valóságot, kiderül az érintett reakciójából. (Cikkünk kivonat a márciusi Nőileg magazinból).

– Sokszínű? Titokzatos? Haha! De jó lenne, ha valóban ilyen lennék! Boldog ifjúkoromban a kortársaim is aggattak rám hasonló jelzőket, titokzatos, megközelíthetetlen, de azt is mondták, hogy arrogáns. Ha engem kérdezel, ezekből egyik sem igazán jellemző rám. A látszólagos önhittségem lehet, hogy zavarból fakadó rugalmatlanság. Titokzatosnak meg azért tűnhetek, mert idegenek társaságában inkább hallgatok, nem törekszem a figyelem középpontjába kerülni. (…)

– Bizonyára nálad is előfordul, hogy nem olyan lesz egy műsor, beszélgetés, ahogyan azt tervezted. Mi zajlik le benned ilyenkor?

– Először haragszom a körülményekre, mert nyilván, én nem lehetek hibás. Aztán ha már eleget dühöngtem, akkor csendben beismerem magamnak, hogy nem voltam elég felkészült, vagy nem hangolódtam eléggé a témára, az alanyra. És rágódom a dolgon.

– Te milyen műfajban lennél alany a legszívesebben? Mi lenne az a történet, amit elmondanál, amiről úgy éreznéd, hogy a leginkább jellemez?

– Semmilyen műfajban nem lennék alany, most is izgulok! Ha álmodom, rövidfilmekről álmodom, de ezekben soha nem osztanék magamra szerepet. Dokumentumfilmeket készítettem már, de a fikció igazi kihívást jelentene. Az ötletek kilószám poshadnak a padláson, sose lesznek leforgatva, mert nincs rá időm… nem, inkább bátorságom nincs hozzá. Ha saját megélt történeteim között kutatok, talán a sorsfordító történetek voltak izgalmasak. Persze akkor inkább pokolinak tűntek, semmint izgalmasnak.

Hirdetés

– Voltak olyan élethelyzetek, amikor úgy éreztem, hogy eltévedtem, magamra maradtam. Szétnéztem magam körül, és mintha kívülről nézném önmagam, rácsodálkoztam mindarra, ami az életemet jelentette. Nem így képzeltem, nem így terveztem, ha egyáltalán terveztem, mert inkább csak sodródtam, miközben elhitettem magammal, hogy mindent uralok, irányítok. Sok évembe került, amíg lazábbra engedtem a gyeplőt, megértettem, hogy az életem, a szeretteim élete a beavatkozásom nélkül is zajlik, sőt, valószínűleg kiegyensúlyozottabban, mint ha megpróbálnám befolyásolni. (…)

– „Igyekszem lassítani, hogy a lelkem utolérhessen.” Téged idézlek. Azóta, hogy ezt mondtad, utolért?

– Még mindig a januári elmaradásaimat törlesztem, így nehéz beiktatni az édes semmittevést. Az elmúlt évben sok volt a kihívás, belevágtunk egy izgalmas projektbe, fiatalok számára szerveztünk pályaorientációs csoportfoglalkozásokat. Középiskolásoknak szeretnék segíteni abban, hogy megismerjék önmagukat, a vágyaikat, hogy úgy válasszanak szakmát, hogy azt majd lehetőleg élvezzék is. Fél siker, ha azzal foglalkozhatunk, amit igazán szeretünk, ehhez képest nagyon kevesen találják meg azt a területet, amelyen kiteljesedhetnek. Vannak más terveim is, így ha időnként utolérem magam, nem sokáig ténfergek egy helyben, mert hamar fölülkerekedik bennem Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl – a párom Lázár Ervin mesehősében rám ismert –, aki előáll egy újabb ötlettel. Csakhogy kevés ötlet valósul meg. Hajszolom még kicsit önmagam, úgy tűnik, kell pár év, amíg hosszabb időt is el merek tölteni a lelkemmel kettesben.

Fotó: Beliczay László

A teljes interjú a Nőileg 2020. márciusi lapszámában olvasható.

Keresd az újságárusoknál, vagy rendeld meg a noileg.ro oldalon.