ARCHÍV Száva Enikő – A hang mögött

Mondhatnám, hogy jól ismerem, hiszen évekig munkatársak voltunk. Izgultunk, vitatkoztunk, kacsintottunk össze, cseréltünk könyvet, filmet, véleményt, háborogtunk és örültünk együtt, hittünk sok mindenben, kételkedtünk is. Sajátos hangszíne évek múlva is meglepett, hiába hallottam nap mint nap, ahogy sokszínűsége, kíváncsisága, szilaj szabadságvágya is. De leginkább az a sajátos titokzatosság izgatott, amely mindig körüllengte, és amelyet, nem tudom, hogy azok, akik csak a képernyőről ismerik, mennyire éreznek a Száva Enikő sajátjának. Az, hogy az én róla alkotott képem mennyire fedi a valóságot, kiderül az érintett reakciójából. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin márciusi számában jelent meg).

– Sokszínű? Titokzatos? Haha! De jó lenne, ha valóban ilyen lennék! Boldog ifjúkoromban a kortársaim is aggattak rám hasonló jelzőket, titokzatos, megközelíthetetlen, de azt is mondták, hogy arrogáns. Ha engem kérdezel, ezekből egyik sem igazán jellemző rám. A látszólagos önhittségem lehet, hogy zavarból fakadó rugalmatlanság. Titokzatosnak meg azért tűnhetek, mert idegenek társaságában inkább hallgatok, nem törekszem a figyelem középpontjába kerülni. Azt nem tudom, hogy mennyire szilaj a szabadságvágyam, de azt tudom, hogy abból legalább annyi van bennem, mint amennyi víz, s ha jól emlékszem a biológiaórákra, az több mint hatvan százalék.

– Akkor ezt legalább jól saccoltam meg veled kapcsolatban. Ami a többit illeti, jelentős az eltérés, pedig én közelebbről ismerlek, mint akik csak a képernyőn látnak téged. A visszajelzések, a siker, az értékelés, netán a kudarc mennyire tud tükröt tartani eléd?

– A siker motivál, siker nélkül nincs semmi, legalábbis így tartottam régen. Nem vagyok kitartó, ezért motiváló erőként ma is szükségem van az apró sikerekre, olyan visszajelzésekre, amelyekből következtetni tudok, hogy jó úton járok, vagy sem, de az utóbbi időben egyre kevésbé függök a visszajelzésektől. Ha elértem a kitűzött célt, vállon tudom magam veregetni, nem föltétlenül kell mások igazolása. A kudarc földhöz vág. Ha nagy a tét, leterít napokra, hónapokra.

– Bizonyára nálad is előfordul, hogy nem olyan lesz egy műsor, beszélgetés, ahogyan azt tervezted. Mi zajlik le benned ilyenkor?

– Először haragszom a körülményekre, mert nyilván, én nem lehetek hibás. Aztán ha már eleget dühöngtem, akkor csendben beismerem magamnak, hogy nem voltam elég felkészült, vagy nem hangolódtam eléggé a témára, az alanyra. És rágódom a dolgon.

– Vannak olyan témák, műfajok, amelyekben otthonosabban mozogsz?

– Bár gyakran politikai interjút készítek, egyáltalán nem ez a kedvenc területem. Az egyéni élettörténetek, a portrék, a kultúrtörténeti kuriózumok sokkal közelebb állnak hozzám. Nem szívesen készítek interjút híres emberekkel. Mi van, ha nem tudok újat kérdezni, ha csak a felszínt kapargatom?

Sokkal inkább érdekelnek azok az emberek, akik félnek a kamerától, akik nagyszerűek, de nem népszerűek.

Emlékszem egy beszélgetésre, amelyben egy apa elmondja, hogy a párjával két sérült gyerek után bevállaltak egy harmadikat. Számomra a lányom a legnagyszerűbb megvalósításom, gyakran őt helyezem mindenek elé, éppen ezért mélyen elgondolkodtat, ha az apa azt mondja, hogy nem éli meg tragédiaként gyermekei szellemi fogyatékosságát, mert betartja a sorrendet: előbb tiszteli az Istent, aztán szereti önmagát, majd a feleségét, és csak utána a gyerekeit. Vagy hálás vagyok a sorsnak, ha összehoz olyan emberrel, aki tizenévet tanult külföldön, doktorált, keményen dolgozott, de úgy döntött, hogy hazajön, mert itt ismer minden kirándulóhelyet, és mert itt vannak a gyerekkori barátai.

– Te milyen műfajban lennél alany a legszívesebben? Mi lenne az a történet, amit elmondanál, amiről úgy éreznéd, hogy a leginkább jellemez?

– Semmilyen műfajban nem lennék alany, most is izgulok! Ha álmodom, rövidfilmekről álmodom, de ezekben soha nem osztanék magamra szerepet. Dokumentumfilmeket készítettem már, de a fikció igazi kihívást jelentene. Az ötletek kilószám poshadnak a padláson, sose lesznek leforgatva, mert nincs rá időm… nem, inkább bátorságom nincs hozzá. Ha saját megélt történeteim között kutatok, talán a sorsfordító történetek voltak izgalmasak. Persze akkor inkább pokolinak tűntek, semmint izgalmasnak.

– Voltak olyan élethelyzetek, amikor úgy éreztem, hogy eltévedtem, magamra maradtam. Szétnéztem magam körül, és mintha kívülről nézném önmagam, rácsodálkoztam mindarra, ami az életemet jelentette. Nem így képzeltem, nem így terveztem, ha egyáltalán terveztem, mert inkább csak sodródtam, miközben elhitettem magammal, hogy mindent uralok, irányítok. Sok évembe került, amíg lazábbra engedtem a gyeplőt, megértettem, hogy az életem, a szeretteim élete a beavatkozásom nélkül is zajlik, sőt, valószínűleg kiegyensúlyozottabban, mint ha megpróbálnám befolyásolni. 

– A női mivoltod segített a továbblépésben?

Hirdetés

– Igen, egyértelműen. Eljött az idő, amikor sikerült kicsit visszafognom a rációt, és inkább az intuíciómra hagyatkoznom. Én még a kommunizmusban jártam iskolába, ahol tonnaszámra gyúrták a fejünkbe a matekot és a fizikát, azok fejébe is, akik egyébként humán beállítottságúak voltak. Nem tudom, hogy ezért értékeltem-e többre a racionalitást az érzelmeknél, de tény, hogy így alakult.

Nem tudom, van-e különbség a női és a férfi intuíció között, de az biztos, hogy mi, nők kevesebb erőfeszítéssel tudunk közelebb kerülni a belső hangunkhoz.

Nincs ebben semmi mágikus, egyszerűen csak vannak helyzetek, amikor a csend, a befelé fordulás segített olyan döntéseket hozni, amelyek később jobbnak bizonyultak, mint azok, amelyeket pró és kontra érvek szerint mérlegelve hoztam meg. Ehhez nyilván előbb el kellett hallgattatnom a zakatoló elmémet. Na, hát az ma sem egyszerű. Talán ezért van az is, hogy ma sokkal inkább nőnek érzem magam, mint, mondjuk, húszévesen, és sokkal inkább igénylem, hogy olyan férfi álljon mellettem, aki helyettem is képes átlátni bizonyos helyzeteket, és segít észszerű döntéseket hozni.

– Mit gondolsz a rutinról? Segít?

– A rutin hasznos… Olyannyira hasznos, hogy például csak megszokásból vagyok képernyős. Belecsöppentem, beletanultam, és nem váltottam, mert a televíziózás többféle munkát megenged, a stúdiózás mellett gyakran forgathatok izgalmas emberekkel, izgalmas történetekről. Amikor először dobtak mély vízbe, mert éppen víz alatt volt Udvarhelyszék, és nem volt, aki szétkürtölje a hírt, hogy itt hatalmas segítség kell az árvízkárosultaknak, akkor annyira izgultam, hogy a stúdióba érkező vendégnek elmondtam, ha élő adásban lefordulnék a székről, ne velem foglalkozzon, csak beszéljen nyugodtan tovább, mintha semmi nem történt volna. Nyilván az adrenalin nem engedett szétesni. Később a régi vágású, szigorú politikusok jelentettek gondot. Egy Duna tévés műsorvezető kollégám azt javasolta, ha tartok valakitől, képzeljem el az illetőt gatyában, úgy könnyebb lesz. Élénk a fantáziám, egyszer majdnem felvisítottam élő műsor közben. A rutint illetően, ami számomra beidegződéssé válik, az kezd unalomba fordulni. Egyet kell értenem Feldmár András pszichiáterrel, az unalom öl. Még szó sincs az egyhangúságról, amikor már ott motoszkál a kisördög, hogy valami apróságon változtassak. Remélem, nyugdíjaskoromra megtanulok napirend szerint élni, hajnalban kelni, este feküdni, megszokott napokon virágot öntözni, hétfőn borsót, kedden sültet enni.

– Kiégés ellen van-e valamilyen jól bevált recepted?

– Hát hogyne lenne! A munka széles ívben való elkerülése. Le kell lépni a földgolyóról oda, ahol nincs internet, térerő. Ugye, hogy vágom az elméletet? Régebben a lányommal való együttlét jelentett kikapcsolódást, mostanában viszont fontosabbak számára a barátai, ez érthető, már 16 éves. Szívesen megnézek egy jó filmet a párommal, felüdülés egy jó könyv, amit nem lehet letenni, de igazából a lovaglás az, ami teljesen kikapcsol. Az ügetés, vágtázás odafigyelést követel, egészen rá kell hangolódni, együtt kell lélegezni a lóval. Ha lovas túrára megyünk, akkor meg annyira eltölt a természet, hogy nincs időm agyalni, egész lényemmel a jelenben vagyok. Hihetetlen szabadságérzetet ad, ha egy hatalmas, arányos, szemet gyönyörködtető állat, mint amilyen a ló, figyel rám, engedi, hogy irányítsam.

– A szabadságérzettől talán egy ugrásnyira van a „csak egyszer élsz”-életérzés. Ez a márciusi mellékletünk vezető témája, a húszas-harmincas évek hedonizmusa. Jelen van ez a mi életünkben?

– Azt gondolom, hogy a húszas-harmincas évekbeli hedonizmus erőltetett. Elképzelem az első nagy világégést, mit jelentett a hozzátartozók elvesztése s az a rettenetes nincstelenség… meg tud ez változni egyik pillanatról a másikra? Tény, hogy ha az ember úgy érzi, megjárta a poklok poklát, és nem halt bele, akkor elereszti a gyeplőt, és zabálja az életet, de a hedonizmust szerintem tanulni kell. Legalábbis nekem. Emlékszem még az üresen kongó boltokra, amelyekben halkonzerven és savanyú uborkán kívül semmit nem lehetett kapni, és arra is, hogy milyen boldogok voltunk gyerekként, ha édesanyám már semmit nem tudott az asztalra tenni, és akkor nyílt a fagyasztó ajtaja, előkerült az évszázados mamut – a rejtegetett csirkeszárny, ne adj’ isten, comb! –, és végre elénk tett egy kiadós ebédet. És

emlékszem arra is, hogyan kellett éppen egyetemistaként hozzászoknom ahhoz, hogy a bolt sose ürül ki, a zsebem viszont annál gyorsabban. Persze fiatalon üres hassal is úgy éreztük, hogy most kell élni, és lehetőleg úgy, mintha már nem lenne holnap, de nem ettük túl forrón a kását, mert másképp neveltek.

Amikor dolgozni kezdtünk, akkor gyűjtöttünk, mert azt láttuk a szüleinktől is, hogy a biztonság, a lakásvásárlás fontosabb, mint az utazás, a pénz élvezetekre való elherdálása. Európa-szerte Romániában van a legtöbb saját lakással rendelkező lakos, hát ez a szemlélet még mindig él. Ami az örömhajszolást illeti, későn érő típus vagyok, harmincegynéhány évesen kezdtem el megtanulni kizárni az idegenek jelenlétét, és például szabadon táncolni, negyvenéves koromra értettem meg, mit jelent az ereszd el a hajamat, és van, hová fejlődnöm… Mi lesz a vége, ha ez a történet tényleg exponenciálisan változik?

– „Igyekszem lassítani, hogy a lelkem utolérhessen.” Téged idézlek. Azóta, hogy ezt mondtad, utolért?

– Még mindig a januári elmaradásaimat törlesztem, így nehéz beiktatni az édes semmittevést. Az elmúlt évben sok volt a kihívás, belevágtunk egy izgalmas projektbe, fiatalok számára szerveztünk pályaorientációs csoportfoglalkozásokat. Középiskolásoknak szeretnék segíteni abban, hogy megismerjék önmagukat, a vágyaikat, hogy úgy válasszanak szakmát, hogy azt majd lehetőleg élvezzék is. Fél siker, ha azzal foglalkozhatunk, amit igazán szeretünk, ehhez képest nagyon kevesen találják meg azt a területet, amelyen kiteljesedhetnek. Vannak más terveim is, így ha időnként utolérem magam, nem sokáig ténfergek egy helyben, mert hamar fölülkerekedik bennem Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl – a párom Lázár Ervin mesehősében rám ismert –, aki előáll egy újabb ötlettel. Csakhogy kevés ötlet valósul meg. Hajszolom még kicsit önmagam, úgy tűnik, kell pár év, amíg hosszabb időt is el merek tölteni a lelkemmel kettesben.

Fotó: Beliczay László

Friss lapszámunkat alább kérheted: