Úgy látom ezt a négy kijelentést, mint társadalmi sztereotípiát. Ha valaki átveszi, és hisz bennük – gyökerüket akár biológiai, akár isteni rendeltetésből eredezteti –, eleve elrendeltnek tekinti, akkor meghatározza maga számára az életfeladatokat, mércét, elvárást. Ez lehet nagyon megterhelő is számára, kényszer, de lehet kritikai hozzáállás nélkül átvett engedelmesség is. Aki úgy gondolja, hogy ezek evolúciós fejlődésünk során kialakult nemi szerepek, közmegegyezések, amelyek adott korok gondolkodásmódját, látásmódját tükrözik, és nem örök érvényű igazságok, rendeltetések, hanem nemzedékről nemzedékre tanított elvárásrendszerek, amelyeknek mindig volt adott célja és adott kor, amelyben ez hasznosnak bizonyult, az sokkal lazábban és rugalmasan tud ezekhez viszonyulni.
Az volt a benyomásom, hogy ezen „szentenciák” magvai, gyökerei a kezdetektől jelen voltak változó mértékben. De az utóbbi százhúsz évben jelentős változáson estek át, és napjainkban is zajlik ezek megmérettetése. Pontosabban, teljesíthető képessége, realitása.
Több éve vezetek női önismereti csoportokat, dolgozom egyéni terápiában lányokkal, kismamákkal, nőkkel, nagymamákkal, és azt tapasztalom, hogy a sokasodó társadalmi elvárások mellett, ami a nőket is terheli, ezek sokszor rejtetten kínzó hajcsár-gondolatokként olyan elégedetlenségi érzéssel, túlhajszoltsággal, kisebbrendűségi érzésekkel terhelik a nők nagy részét, amelyek jelentősen kikezdik a női önbizalmat, lelki egészséget.
• Szervi vagy funkcionális működési betegségek miatt vagy, Uram bocsá’, saját, egyéni döntése alapján nem tud vagy nem akar gyermeket szülni? Ő egy csökkent biológiai értékű nőféleség?
• Családja mellett főállásban nyolc- vagy tízórázó nő, aki a lángot nem tudja napi huszonnégy órában őrizni, mert dolgozik, pénzt keres, szakmailag is fejlődik – az dezertáló családanya, rossz háziasszony, nem is nő?
• Az, aki képviseli érzéseit, szükségleteit, akár hiányait, frusztrációit, ami egy egészséges párkapcsolat velejárója, nem csak tűr, nyel és alkalmazkodik megfeszülésig az elfojtásnak és leplezésnek álcázott „családi béke” megőrzéséért – az házisárkány, hisztérika, nem igazi szende nő?
• Az, akinek testalkata épp nem a legaktuálisabb homokóra alkat, teste a gyermek-kihordás, szülés maradandó nyomait viseli, bőre az évek múlásával már nem a bababőr simaságával vetekszik – az már nem szép, nem lehet vonzó nő?
Azt hiszem, érzékelhető a kérdésekből, hogy milyen kegyetlenül is tudunk bánni egymással és főleg magunkkal, ha ezeket a kijelentéseket meghatározó érvényű kritériumoknak tekintjük, és nem vesszük észre azt, hogy nemcsak fehér és fekete színek léteznek a gondolkodási palettánkon. Ott sorakozik köztük a rengeteg színárnyalat, ami gazdaggá, érdekessé, értékessé tehet minket, ha nem ítélkezve, kirekesztően, hanem sokkal elfogadóbban szemléljük magunkat és egymást.
A lányos anya felelősségét abban, hogy lelkében mennyire értékeli magát, mint nőt, milyen példát mutat lányának, mire programozza lányát, hogy milyen nő legyen. Ehhez női önismeret kell, amiből fakad az önelfogadás, önszeretet. Az örömmel megélt nőiség mintája vonzó. Aztán a lányos apák szerepe is óriási, mert ők lányaik első nagy rajongói, lányuknak majd a férfiakhoz való kapcsolódásukban egy mérce. Ha a kislányok napjaink meséiben elindulnak majd a nagyvilágba szerencsét próbálni, és tarisznyájukban vagy ridiküljükben ott lapul a szülők által készített hamuban sült pogácsáikban a feltétel nélküli elfogadás, biztatás, dicséret, önszeretet, támogatás, akkor ezek a lányok sikeresen megszelídítik, s ha kell, lefejezik az útjukba akadt elvárás-sárkányokat, akik el akarják rabolni életerejüket, sajátos, egyedi fényüket.
korábban írtuk
Az öltözködés a játszótere: György Eszter ruhái mesélnek
Igazából az számít, hogy öltözködési stílusunkkal önazonosak legyünk, mert a ruha tulajdonképpen mesél – mondja György Eszter. A Csíkszentléleken élő divattervező arra biztat mindenkit, hogy vigyen több színt és vidámságot a hétköznapi öltözködésbe.
