Mondom neki (persze valójában egyáltalán nem úgy gondolom, ahogyan mondom, csak bosszantani, mondhatni, cukkolni akarom picit), szóval, mondom, Grecsó Verája nekem túlságosan rózsaszínű lelkizés. Rá is erősítek: oly mértékben, mondom, hogy az már-már nyálas.
Ő azt mondja, bírja. Méghozzá nagyon. Merthogy saját kislány-, avagy serdülőkora feelingjét hozza nekije vissza. Azaz idézi föl. A lelkömnek…
És én amúgy sem ismerem a titokzatos női lelket – így ő. Ahogyan a csodálatos égi mechanikát sem – tesz még rá egy lapáttal. Engem cukkolandó, persze. (Magyarán: veszi a lapot. Ellentámadásba lendül.)
Erre én először Kantra asszociálok, a csillagos égre, meg az erkölcsi törvényre, ami csodálattal tölt el, ugyi. (Nagyképűen idézem is neki: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.”)
És ehhez jön még akkor a női lélek ráadásként. Vágom ki a rezet, győzelmem biztos tudatában. Hogy most jól megmondtam.
Őneki a büdös életben eszébe nem jutott volna csevejünk témájáról a klasszikus német filozófia – mondja békésen. Kantról is legfeljebb annyi, hogy megrögzött és rigolyás agglegény volt. (Esetleg homályosan a kategorikus imperatívusz.)
De hát mit lehet itt tenni, férfiagy, mondja aztán el-, avagy lenézően.
Szinte legyint is. (Végül mégsem. Én mégis látom – belém szúr! – e lemondó legyintést.)
Női agyvelő, mondom kezdődő bosszúsággal, ezúttal a nyolcvanas évek magyar alternatív rockzenéjére asszociálva (Albert Einstein Bizottság, Jégkrémbalett: „van valami ami hiányzik néha/ te vagy benne egy évszakszinoníma/ Női agyvelő/ az ábrándos szerelem a minden kéjek titka”.
Meg hogy azt mondja: egy lány kéne nékem, aki hideg, mint a hó, akire semmire se jó, aki engem meg nem ért (csak tudnám hogy miért), aki koszos és büdös, aki engem elüldöz, akinek pólyája/golyvája/honvágya stb., stb. van.)
És már nincs megállás, innen csak egy lépés, hogy Grandpierre Attilával jöjjek elő: magyar fizikus és csillagász, szúrom oda maliciózusan. Író, költő, egyetemi doktor, a fizikai tudományok (csillagászat) kandidátusa. S ez nem minden, Bódy Gábor a Kutya éji dala című filmjében, mit ad isten, a csillagászt alakította – vagánykodom egyre dühösebben, hadarva.
Már az sem foglalkoztat, ha netán sértő a hangvétel. Idézek is neki, ismét, szinte vicsorogva: „A zene hatására kiemelkedhetünk egyéni világunk kereteiből, minden érzést átélhetünk, az érzések teljességét, az érzésvilágokat önmagukért és önmagukban, mint a világ elemi egységeit, s a korlátlan számú érzésvilág összhangját átélve társakat találunk legszemélyesebb érzéseinkhez, felismerjük, hogy felfedezetlen sorsközösségben élünk egymással.”
És gyorsan, egy elementárisnak és megszállottnak szánt, valójában csak magam számára is bosszantóan (de bevallatlanul) ripacs módon el is hörgök pár Vágtázó Halottkémek-daltöredéket: „tárulj világ tárulj elém/ tárulj világ és terülj elém!” – Meg hogy kapcsolódjak a témához: „álmodom/ fényes ég felettem/ csillagok testemben!”
Ő csak legyint: mindegy, reménytelen eset. Férfiagy. Harc, rivalizálás, permanens bizonyítás (vagy annak kényszere). Mindig, mindenben, mindenekelőtt.
Én csak legyintek: mindegy, reménytelen eset. Női agyvelő. Csacsogás, picsogás, pletyka, lelkizés. Mindig, mindenben, mindenekelőtt. („Minek? Köpni kell.”)
És bumm, máris itt az összhang hirtelen: egyszerre nevetünk föl mindketten, legyintünk, és vidáman lépünk tovább. Vagy át. Együtt.
Bizony, a dolgok így meg tudnak változni. És sokféleségük (nagyképűen: kontradiktatórikusságuk, és nem kontráriusságuk!) ellenére ily nagyszerűen össze tudnak illeni.
Mindenek ellenére. Vagy talán épp azért.
Kiemelt kép: Shutterstock
