A 92 éves Nagyanyóm életében először végre mesél a háborús élményeiről. Egy hónapig éltek pincében, gyakori bombázások között. Nem ilyen úri környezetben. Ha nyugodt, egzisztenciálisan kielégítő körülmények között éri utol az embert a „vesztegzár”, minden olyasmire fel tudja használni, amit már régóta halogatott: olvas és filmet néz, jógázik és tanul, mindenféle virtuális előadásokra, múzeumi tárlatokra „jár”.
Mi, kisvállalkozók, és szűkíteném a kört: gyermekeiket egyedül nevelő vállalkozó nők, kissé másként kaptuk ezt az időt.
Tőlem, személy szerint mindent elvett. Nemigen voltam erre felkészülve. Az elmúlt 9 hónapban építkeztem, ez minden erőt kivett belőlem, és épp az iskolazárás előtt két nappal sikerült beköltöznünk. Vagyis inkább felvállaltuk, hogy ezután itt lakunk, és lassacskán kialakítjuk a körülményeinket. Anya megomlik, összerogy, sír, még egy napig sír, sajnálja magát úgy igazán, mélyen, irtó dühös, fáradt, törődött. Megrázza magát, újratervez, térdre ereszkedik, szégyent félretesz, segítséget kér. Kap.
Feláll, dolgozik, és azóta is, reggeltől éjfélig dolgozik.
Röviden ez ment végbe két nap alatt, miután kiderült, hogy itt megáll az élet. Elég gyakran nyomom az Újratervezés gombot. A fiúk ellátása miatt már korábban feladtam az irodába járós állásomat, és nagyot kockáztatva, otthonról és vásárokban dolgozva igyekeztem megoldani az életünket, teljes szakmaváltással. Ez a döntés a fiúknak nagy szülői stabilitást adott, a pénzügyeinknek azonban nagy változókat.
Azért annyira nem bánom a váltást: a kávé pont olyan ízű itthon, amilyennek szeretem, nem kell harisnyát húzni, és senki nem akar nekem szépelegni pont akkor, amikor a legjobban belemerülök az olvasmányomba.
Nem nézik, hogy törökülésben vagy Led Zeppelint hallgatva írom-e a periratot, és nem számolják, hányszor vécézem.
És nem bánom, mert az ember annyi mindent el tud végezni, ha pontosan és fókuszálva dolgozik. Bár épp ez a fókusz hiányzik most: a nap nagy része egy állandó marakodás, tedd le, ne gyere be a szobámba, anyaaaa, megütött, nem csukom én be, csukja be a másik, etcetera. Öt különböző területen tevékenykedek, plusz teljes állásban két itthon ülő fiú anyja is vagyok, egy teljesen új házban, dobozok és zsákok között. Fáradtan. De igazán hálás vagyok, hogy két nap alatt mindent sikerült újraprogramozni, és örvendek annak is, hogy ennyi mindennel foglalkoztam már életemben. Minden más kontextusban ez negatív lenne, most épp pozitív.
Más volt a háborús értékrend, és azzal összevetve a mai is: előtérbe kerülnek a külsőségektől letisztított értékek.
Sokunkat kibillentett ez a helyzet. Sokan kapkodnak, és sokan közülünk a virtualitásba helyezzük át a tevékenységeinket. Egyeseknek sikerül munkát találni, átrendezni a rendszereket, a merevebbeknek, az egyetlen lábon állóknak nehezebben. Egész ügyes „válságmegoldásokat” is látni, öröm követni, ahogyan megtörténik az átértékelődés. Nem is reméltem, hogy ilyen rövid idő alatt mennyien belátják, hogy a kiskert jó ötlet, hogy a lakóhely milyensége mennyire fontos az ép eszünk megtartása érdekében. És hogy mennyire fontos, kivel és miként élünk egy fedél alatt. Titkon pedig azt is remélem, hátha képesek leszünk belátni azt is, hogy kevesebbet, jobb minőségűt, tisztább termékeket használjunk, és mindezt helyi termelőtől.
Hátha eljut a kamaszkorig a társadalmunk. Egyelőre sértett kisfiúnak látom.
Talán bebizonyosodhat az is, hogy az online tér nem olyan nagy átok, és az sem baj, ha a munkavállaló otthonról / kávézóból / könyvtárból dolgozik. Hogy nem a nyolc óra munka a fontos, ha én négyben tudok csak hatékonyan dolgozni. Hogy elfogadjuk a rugalmasságot. Hogy minden változó elfogadható. Nem vagdalkozni és ítélkezni kellene, hanem alakulni és elfogadni.
Optimistán vagy naivan – megközelítés kérdése – de bízom benne, hogy a jelenlegi helyzet hozzásegíthet ahhoz, hogy az alternatív munkalehetőségeket is elfogadjuk. Hogy több hozzám hasonló helyzetben kínlódó nőtársam kap majd értékeihez méltó munkát úgy, hogy közben nem kell választania a gyermekei és a munkája között. És akkor nem leszünk ennyire kiszolgáltatottak. Sem „békeidőben”, sem szükségállapotban.
Kiemelt kép: Shutterstock
