Cigiről életre váltani 6.: Tanított nekem valamit Rocky

Napok óta újra meg újra nekiugrok, hogy megírjam a kudarcról szóló szövegemet. Írok egy sort, törlöm. Édesanyám jut eszembe, aki olyan indulattal hasította ki füzetemből a lapot, ha „pongyolán” írtam, mintha meggyaláztam volna a magyar nyelvet. Megint leírok valamit, majd hosszasan elmélkedek, hogy talán kézzel jobban menne az írás, és törlöm.

Sorozatom előző öt részében csupa jó dologról írtam: leszoktam a cigarettáról, elkezdtem sportolni és ha nehezen, szenvedések árán is rászoktam a mozgásra, ami csupa jót tett velem. De muszáj arról is beszélni, hogy ezen az úton sok esés, megingás, kudarc, félelem és fájdalom is van, volt. Közben nehéz arról beszélni, hogy gyenge vagyok, erőtlen, hogy nem minden sikerül elsőre (sőt másodjára, sokadjára sem), hogy éreztem már többször, feladom, elég volt, nem megy. Most, ebben a részben a maratonnal kapcsolatos célom kapcsán ezekről akarok írni.

Reggel 5 óra 53 perckor szól az ébresztőm hetente háromszor.  Hétfőn, szerdán és pénteken. Negyedik éve, kisebb-nagyobb szünetekkel, télen-nyáron. Legtöbbször utálok felkelni. Ha nem ülök gyorsan fel, el is kezdem győzködni magam, hogy ma hideg van, vagy esik, vagy amúgy is épp nagyon stresszes az életem, és millió más érvem is van. Mert aludni viszont nagyon szeretek, és nagyon tudok. De megtanultam, azonnal fel kell kelni és indulni kell alkudozás nélkül. Halkan kiosonok, az előszobában várnak a ruháim, cipőm, egy-kettőre felöltözöm, vizet iszom és indulok.

Az edzéssel való találkozásom harmadik évében kezdtem el futni. Márciusi kezdéssel, nem túl okosan, egyedül, saját elképzelésem szerint. Azt mondják, mindenki tud futni. Erre alapoztam én is és biztosan állíthatom, nem nyert. Okosabb dolog másoktól tanulni, edzőt kérni, hogy segítsen, vagy edzéstervvel kezdeni el. Abban a csíki márciusban úgy fogtam hozzá, hogy a futópályán öt körrel indítok, és ezt szép lassan növelem. Fogalmam nem volt, hogy mit kell felvenni ehhez, milyen vastag öltözetben kell indulni, mikor kell vizet inni, vagy hogy érdemes előtte bemelegíteni, utána nyújtani. Pontosabban, hogy kötelező. Így magamtól tanulmányoztam ki, magamon próbáltam ki a futás hatását, mondhatom jól meg is fizettem az árát.

Az első évben nem tudtam, hogy hidegben nem szabad belesétálni a futásba, így az első hónap végére sikerült rendesen belázasodni, megbetegedni.

De nem adtam fel. Újra meg újra nekikezdtem, videókat néztem, olvastam rengeteget a futásról, a pulzusról, az aerob, anaerob edzésről, edzéstervekről. Habzsoltam a nagy futók blogjait, könyveit, örömmel hallgattam tanácsaikat, tapasztalataikat. És reggelente lefutottam a kitűzött távomat. Volt, amikor hét kilométert, volt, amikor tizenötöt. Lassan, nyugodtan, saját tempómban, de rendszeresen. Így egy év múlva azt éreztem, kipróbálhatom magam én is. Elindulhatok egy maratonon. Akkoriban minden probléma nélkül képes voltam a napi edzés mellett lefutni hetente négyszer a tíz kilométert. Gondoltam, hogy nehéz lesz. De azzal matekoztam, hogy az négy darab tíz kilométeres táv. Vagyis, ha az első kettőt lenyomom, utána majd nehéz lesz, de kisebb pihenőkkel menni fog.

És eljött a nap. Tusnád Maraton, augusztus ötödike. Rajt reggel kilenckor. Csíkszereda-Verebes és vissza.

Már az első kilométerek után éreztem, hogy ez nem lesz egy kellemes séta, hiszen egyre melegebb és melegebb lett, délre már 38 fokot mutatott a csíkszentkirályi gyógyszertár hőmérője.

Kapcsolódó

    Amelyik mellett – szeretném írni – elrobogtam, de nem. Elcsoszogtam csupán. A matekozásom annyiban vált be, hogy az első 19 kilométert le tudtam futni. De ennyi. Onnantól kezdve többet gyalogoltam, mint amennyit futottam. Sem fejben, sem erőben nem voltam arra felkészülve, hogy újra nekilóduljak, rávegyem magam egy jó tempóra, és azt hosszabb távon tartsam. Rettenetes meleg volt, zúgott a fejem és nagyon szégyelltem, hogy belefogtam. Hogy nagy fába vágtam a fejszém.

    A versenyt végül teljesítettem, de hatalmas kudarcként éltem meg. Beláttam, 42.195 méter futáshoz nem elég másfél év felkészülés. Hősködni pedig nem érdemes.

    Barátaim mindig nevetnek azon, hogy egyik kedvenc filmem a Rocky. Elnézően, fitymálóan néznek rám, ha erről beszélek. Hiszen, ha valaki nem nézi végig felnőtt fejjel is, akkor csupán kamaszkori emlékei alapján könnyen ítélkezhet felszínesen. A maratont követő időszakban – és utána többször is – sok-sok motivációt adott nekem Sylvester Stallone. Mert képes volt megújulni mind a szerepében, mind az edzéseiben, újra meg újra talpra állt. Nemcsak a karakter tetszik, aki az akaratának, kitartásának köszönhetően eléri a célját, de Stallone maga is követendő példa számomra. Hiszen látjuk, mire képes 73 évesen is. Gyakran felidézem magamban, az „Állj fel! Állj fel és küzdj!” mondatait, a jeleneteket, ahol már mindenki feladta volna, de ő nem. És a kudarcokban, a rossz napokon mindenkinek szüksége van motivációra, bátorításra.  Szerintem teljesen mindegy, hogy ezt kitől kapja. Egy sportolótól, egy film főhősétől vagy egy edzőtől.

    A lényeg, hogy azokon a napokon is tudj elindulni, amikor semmi értelmét nem látod, amikor azt érzed, hogy teljesen fölösleges.

    Így hát folytatom. Célom továbbra is a maraton, de most már azzal a kikötéssel, hogy végig kell futnom. Úgy kell elindulnom, hogy késznek érezzem magam rá. És hiszem, eljön a nap, amikor befutok a célba és boldog leszek, mert megcsináltam.

    Kiemelt kép: Shutterstock