A legkorábbi emlékem egy olyan karácsony, amelyiken nagyon szerettem volna egy babát. December közepe táján meg is írtam a levelet az angyalnak, kitettem az ablakba, és vártam. Akkoriban édesanyám egy könyvesboltban dolgozott, édesapám erdőmérnökként, és nem volt szabadnap a szenteste (sem).
Késő estig a nagyszüleimnél voltam, a hazafelé úton erősen kémleltem az eget, hogy látok-e angyalt, és esküdni mernék ma is, hogy hallottam a szárnyak suhogását.
Elfáradtam a nagy izgalomban, gyorsan elaludtam, de valami felébresztett. Felkeltem, átmentem a másik szobába, és ott volt a fa, alatta pedig az áhított baba. A fénykép ma is megvan, fülig érő vigyorral, pizsamában ölelem magamhoz.
Néhány év múlva, mint minden gyermek, én is megtudtam, hogy a fát a szüleink díszítik, az ajándékot is ők veszik. Közel tízéves voltam 1989 karácsonyán, amikor a kis zsebpénzemből először vettem ajándékokat a szeretteimnek. Az egyik kis lábast nagymamám a mai napig használja.
Furcsa ünnep volt. Akkor zajlott a forradalom, a szüleim, nagyszüleim idegesek, bizonytalanok voltak, a nagybátyám katona volt Szebenben, és hosszú napokig nem tudtuk, életben van-e egyáltalán. A szomszéd fiút, aki Bukarestben szolgált, lövés érte.
Sok könny hullott a családban, és a fények sem úgy ragyogtak, mint más években. De együtt voltunk, elénekeltük a Mennyből az angyalt, én pedig roppant büszkén adtam át a kis ajándékaimat.
Elkezdődött az ajándékozás öröme.
Az évek során sok minden változott, jöttek új családtagok, nagynénik, születtek unokatestvérek, lettek új szokások, de a nagyszüleimnél elköltött vacsora, a közösen elénekelt Mennyből az angyal, a nagy mézeskalács-sütés, a karácsonyi séta, a társasozások, a közös mozizások, a hónapok alatt nagy gonddal kiválasztott ajándékok most is megvannak, akárcsak a lelkemben a csodavárás.
Öt évvel ezelőtt karácsony napján társasozás után sétálni mentünk a nagynénémmel, az unokatestvéremmel, anyukámmal és a két unokaöcsémmel.
Amikor hazaértünk, a férjem azzal fogadott, hogy a fia lázas. Jelentkezett a rák első jele.
Keserédes ünnep volt, az ügyeleten végződött. Én mégis arra emlékszem, hogy még a láz előtt együtt csomagoltunk, és az ügyelet után együtt néztük A neveletlen hercegnőt.
Két évvel ezelőtt a szokottnál is jobban készültem, egyrészt a kisfiam első karácsonya volt, másrészt akkor találkozott első alkalommal a testvérével. Az öröm, amikor megérkezett, a készülődés, az az egy óra, amikor kilopóztam az alvó 9 hónapos mellől, és egy pohár bor mellett együtt néztük a kedvenc karácsonyi filmünket, a Love Actually-t, ma is velem van. Másnap zsibbadni kezdett a lába, a szenteste ismét az ügyeleten telt, karácsony napján már alig tudott járni, és másodnapján örökre lebénult. Nem tudom szavakba önteni annak az ünnepnek a mélységeit és magasságait.
Legbelül tudtam, hogy ez az utolsó, közben pedig a kisfiammal ez volt az első közös… Képtelenség megfogalmazni.
Tavaly karácsonykor – látván, hogy ismét beszippantott az ünnep – valaki megkérdezte tőlem, hogy tudom még mindig varázslatként megélni ezt az időszakot azok után, amit átéltünk? Jogos a kérdés, hiszen sokszor azonosítunk rossz dolgokat bizonyos időszakokkal. Velem szerencsére nem így történt. A tragédiák elkerülhetetlenek, és pontosan miattuk van szükségünk fogódzókra, eszközökre, amelyek segítenek az elcsendesedésben, a lelassulásban, az egymásra figyelésben, a hitben, a reményben. Számomra a karácsony ilyen.
Wass Albert írja az egyik versében, hogy olyan jó néha angyalt lesni. Mindenkinek szüksége van az angyalokra, a csodákra, a varázslatra, a kis Jézusra, a megváltásra, hiszen azok nélkül valóban csak a tragédiák maradnak…
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Örömöt hoztál az életembe – Karácsonyi ajándék
Szülei hónapokkal az ünnep előtt kérdezgették, hogy írt-e már az Angyalnak, de ő mindig nemmel válaszolt. Tizenhét évesen is ugyanúgy vágyott a csodára, mint kisgyerek korában, és bízott abban, hogy szerettei kitalálják, minek örülne.
