A pszichés jóllétem érdekében el kellene mennem egy jóízű szabadságra, mert a vírus nem a tüdőmet támadta meg, hanem az érzelmi tűrőképességemet kezdte ki, és ez sajnos nem hét nap alatt gyógyul.
Egy otthonról több helyre dolgozó felnőttre jut két eleven otthon tanuló gyerek, ahol senki igazán nem birtokolja a számítógép rejtelmeit.
Online cserkészóra, szárazedzés, szülői értekezlet(ek) és megannyi feladat: az enyém és a gyerekeké. Igazán nem lehet befogadni sem, nemhogy mind elvégezni. És talán, nem árt az offline világban sem jelen lenni.
A háztartás, az unalomból fakadó üvöltözések, szekálások és összecsapások odáig vittek, hogy semmihez nincsen türelmem, azonnal védekezem, hisztizek és feladom.
Több erdélyi magyarok körében elvégzett felmérés eredményét olvastam a napokban, amiből kiderül egy-két jellegzetessége a mi kis világunknak. Néha kíváncsi lennék, hogy ezekre a kérdésekre a világ egy másik pontján mit válaszolnának. Ugyanis egyre gyakrabban érzem azt, hogy itt nagyon perifériára kerültünk mi, akik egyedül neveljük a gyerekeinket. A segítség sem nekünk szól, azt többnyire a kétszülős családok vehetik igénybe. Ha valamilyen okból egyedül maradtál az utódaiddal, akkor egyedül is hagynak. Szolgálj, de ne kérj semmit! Oldd meg magad! Ez lehetne az elmúlt időszak mottója, ami engem illet.
És persze,
legyél kedves, kiegyensúlyozott szuperanyu: meleg és ölelős, de legyél erős és határozott, a határokat húzd meg, ásd ki a szőlő gyökerét és süsd meg a tésztát, társasozzál és szorozzál-osszál, takaríts és filozófálj, légy napirenden a hírekkel,
a történésekkel és a tendenciákkal, légy rugalmas és mindig kedves, nyugodt, türelmes és hatékony. Sportolj is. Ja, ápolt! Az is légy!
Sütöttünk mi is, meg kertészkedtünk is, kutyát is fogadtunk örökbe, barkácsoltunk is… A fényképek elmaradnak, mert fotózni is nekem kellene. Mindenesetre, az erdélyi magyar robotanyu minden tulajdonságával rendelkezem, jelenleg egy teljesen zilált idegrendszer birtokában (idegrendszer úgysem tartozik a robotokhoz ugye).
Pedig az én esetemben a házasságok állandó problémái kimaradnak: nem merül fel a háztartási munka feladatai fölötti osztozkodás. Az sem kérdés, hogy ki keres többet, vagy ki az otthonülős, és ki a karrierista, mert nekem egy személyben adva van úgy is, mint feladat, úgy is, mint egyetlen lehetőség. Mondhatni, könnyű helyzetben vagyok, mert nem kell senkivel sem egyezkednen, hogy mikor lesz meg valami. Talán mindenki ismeri azt a viccet, hogy ha szeretnéd, hogy egy férfi valamit megcsináljon, elég neki hathavonta frissíteni.
Nálunk csak az lesz meg, amit én megcsinálok, ami belefér, és minden egyéb tolódik.
Ilyenként néha annyira sokrétű és annyi feladat tolódik előttem, hogy emberileg képtelenség a végére járni.
Vajon mekkora baj az, ha az anya a saját gyerekét nem szeretné a nap minden egyes percében látni, fegyelmezni, utasítani? Kevés kellemes, kacagós pillanatunk volt a karanténban, a tornyosuló feladatok elvették az egymásra utaltság örömét. A vakáció adott talán ilyen pillanatokat, kellemes, feladatmentes perceket. Vajon miért nem maradhatott ki, legalább az alsó osztályokban, két hónapnyi tanulás - kínlódás?
Amíg a gyerekek iskolában voltak, jellemzően volt négy szabad, zsivajmentes órám elvégezni a feladataimat. Az elmúlt időszakban nem volt túl sok ilyen órám, és hát a hatékonyságom hanyatlóban van.
Azért reménykedem, hogy lassan belátjuk mi is, ami a nyugati országokban már régi gyakorlat, hogy a gyerekgondozásban és a háztartásban eltöltött órák munkának számítanak. És azt a szülőt, amelyik ezt a feladatot felvállalja, a másik szülő kárpótolja ezért. Csak a mi kis erdélyi nárcisztikus pszichopátiánkban jellemző az, hogy a nő csináljon, amit tud, különben is rosszul csinálja, és ne is várjon segítséget.
Az idő velünk tart, nehogy lemaradjunk egy évszakról, most adogatja a tavaszi élményeket, hogy majd így vezessen be a nyárba. Az emberek megmaradtak a koratavaszban. Nem az évszaknak megfelelően öltözködnek, a két otthon töltött hónap alatt nem sikerült alkalmazkodni a kinti megváltozott körülményekhez. A jelek szerint, minden esetben le kell újra játszani a folyamatot, át kell öltözködni az évszakokat, másképpen nem működik. Nem lehet csak úgy beugrani a nyárba!
Valahogy így képzelem, hogy
vissza kell pörgetni a mindennapjainkat is, elölről kell kezdeni a létezést,
mintha nem történt volna meg ez a bezártság.
És letisztulva, a salakot kidobálva, a következtetéseket megtartva, erősebb szociális érzékenységgel közelítve egymáshoz, hátha, mégis-mégis újra lehet rendezni, jobbá lehet tenni a viszonyainkat.
Kiemelt kép: Shutterstock
Segítsünk közösen a nehéz helyzetbe került erdélyi családoknak! A Nőileg, együttműködésben a Gyulafehérvári Caritasszal támogató programot indított, mellyel célkitűzésünk legalább 50 erdélyi család segítése fél éven keresztül. Adakozásra hívjuk a Nőileg olvasóit és nemcsak! Támogatásoddal segíthetsz munkanélkülivé vált családfenntartókat, kiskorú gyerekeiket egyedül nevelő szülőket. További részleteket itt olvashatsz, vagy kattints az alábbi gombokra:
