Azzal biztatom magam, hogy nehezített terepen az élet egyszer csak elviselhetővé válik. És közben álmodozom, hogy a fiúk is felnőnek, és nem kell mindenre kizárólag csak nekem gondolni. Mert
szerintem ez a legnehezebb az egyszemélyes szülőségben: abszolút minden a te fejeden kell(ene) átmenjen, minden a te gondod-gondolatod, és a döntés is a tied mindig.
Történt ugyanis, hogy volt egy nap az eltelt hónapban, amikor senkinek nem volt kötelező tevékenysége, a hó is épp megfelelő volt, az autó sem volt szervízben, és nagyjából lazán elmehettünk sízni. Azonban az első sízésünk a szezonban igazán komoly előkészületeket igényelt.
Gyönyörű képeket posztol mindenki a közösségi hálón, csodálatosan síznek mindenhol a gyerekek, nagyot fejlődött a társadalom. Minden székelyföldi hegyecskén van már sípálya, nem kell a Hargitára tömörülni, van választék is, nagyjából kétórányi távolságban.
Ha van igazán valami, amiért nem tudtam soha külföldre vándorolni, az talán emiatt volt, hogy itt könnyedén valamelyik hegyen lehetek, ahol ismerem a növényeket, vagy télen havat találok, és valamennyit csúszhatok.
Nagy dolgokra nem is lennénk képesek, hiszen mire én az első kört megtettem, már ebédidő is van, a két gyermek felszerelésével elrohan az idő. Nem mondom, a francia Alpok is egy élmény, a sok összekötött pálya, de oda nem érdemes egy napra kiruccanni. Úgyhogy, maradnak a helyi hegyecskék, a helyi pályákkal.
Olvastam idén egy sportfórumon, hogy valamilyen újszerű folyamat zajlik az itthoni hegyeken is, ugyanis télen megkétszereződött a sízők száma, sőt, a kezdő sízők száma, nyáron meg a kezdő túrázók száma. Ez örvendetes is lehet(ne), ha ez nem azzal járna, hogy te, aki régebbi hegyi ember vagy, irtózatosan kellemetlenül fogod érezni magad a hegy újabb szerelmeseinek a társaságában.
Te a csendért mész oda, azért, hogy érezd, milyen kicsi az ember, és így borzasztóan zavaró az, ha az ember fennen hirdeti itt is, hogy ő az úr. Rá nem vonatkozik semmilyen szabály.
Egyszóval, azt bogarásztuk, hogy hova lehet menni, ahol elkerüljük a tumultust, a parkolási hisztit (mert mégiscsak nő vagyok, a hóban centizgetve parkolás megy ugyan, de nem tökéletesen – még!), a felvonós nyomulósok hol vannak kevesebben, hol lehet minimális a sípályán szánkózók és a szánkópályán sízők közötti határ elmosódása, hol nem kerül ez az akció egy vagyonba, hol lehet kölcsönözni is, és esetleg meginni egy forró teát.
Megtaláltuk, döntöttünk, megyünk sízni. Kezdjünk akkor pakolni. Kinek milyen kelléke hiányzik? Az év első sízésére felkészülni – biztosíthatlak – egy logisztikai és stratégiai borzalom.
A gyermekek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nőnek, következésképpen, ami egy hete jó volt, az ma már kényelmetlen. Emellé szétszórtak is a fiúk, értsd, fogalmuk sincs, mi hol van, ha tudják egyáltalán, hogy van.
Arról nem is beszélve, hogy mégiscsak férficsemeték, és az agyuk úgy van huzalozva, hogy ami előttük van, az nem tűnik fel, így mindent én kell megkeressek, és a kezükbe adjam. Így, ha rákérdezek, hol van ennek a kesztyűnek a párja, hova tetted, a tegnap hógolyóztál vele, richtig nem tudja, fogalma sincs, ő ott sem volt. És hát tudjuk mindannyian, hogy téli sporthoz felöltözni nem ugyanolyan, mint nyáron a tengerre csomagolni. A csomagtartó egészen megtelik ilyenkor hármunk felszerelésével.
Mint a katonaságban, van egy listám, egy kartonra rögzítve, és kezdjük: sízokni, kényelmes, kettő. Aláöltözet, nem az, ami a tavaly felsértette a bokádat, van másik? Abból is kettő. Sínadrág, kettő, nem szakadt, nem olyan, amit már kivágott egy síléc. Kesztyű, fejenként két pár. Kagula – jajj, ez kicsi, né anya, milyen kicsi fejem volt kicsi koromban!
Sisak, síszemüveg, sál, bakancs, hótaposó. Ajakápoló, termosz, papírzsebkendő, szendvics, tea, kávé, seprű, boot, snowboard, a sílécek,
mindennek mérete van, és minden kell passzoljon, kényelmes kell legyen, és be is kerüljön a hátizsákba, majd az autóba.
Ez tehát egy délután, amikor felvázoljuk, hogy minden van-e, illetve mi az, amit fontos pótolni. Elugrunk a sportüzletbe, megvesszük a hiányzó cikkeket. Összecsomagolok.
Reggel korán felkelek, három ember tízórai és teakészletét előállítom, közben a kávét próbálom meginni, hogy én is képbe kerüljek. Gyors reggeli, mert anélkül el nem indulok. Öltözzetek. Ez fel-le rohangálást jelent a lépcsőn, amikor egyre kérdezik, hogy ez jó lesz?
Más sízoknit húzzak? Anya, hova tetted az aláöltözetemet? Anya nem találom a polárfelsőt! Anyaaa!
Déli fél egyre már mindenki a pályán áll, és már én is sorban állok. De jajj! Anya, nyom a bakancs, feltűrődött a talpbetét, anya, lehúztam a kesztyűt, segíts visszatenni, szomjas vagyok, éhes vagyok, fáj a lábam...
A téli szezonban a nappalink jellemzően úgy néz ki, mint egy jobbféle használt sportbolt. Minden ki van terítve, elöl van, mert sehova nem fér ennyi cucc. Korcsolya mindenkinek, sífelszerelés mindenkinek, sisakok és szemüvegek, a rendes napi sportfelszerelés mellett, ami a vízipólóhoz és a karatéhoz szükséges.
Majd nyitunk egy jó turkálót! Lécekre fel, a sportolás visz mindent!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Tehetetlen megfigyelők és szemlélők vagyunk
Ülünk az autóban, alig haladunk. Reggel van, dugó, időre megyünk, de már nem is idegeskedünk emiatt egy ideje. Beépült a mindennapokba: az itt töltött idővel számolni kell, ha valamiért később érnénk be az iskolába, mint kellene, mindenikünk tudja, hogy nem érdemes ezért egymást hibáztatni. Próbálnánk más útvonalakat is, de nem léteznek, ez van, és ez ennyi időt vesz igénybe.
