Orvos-Tóth Noémitől először az Örökölt sors című könyvét olvastam. Akkor is, ahogy most is, pár oldal után úgy éreztem, „de hát én ezeket tudom”, erről beszélgetünk minden kávézásnál a barátnőimmel. Aztán ahogy egyre beljebb haladtam a könyvben, rájöttem, á, dehogy, nem tudok én semmit. Örökölt sors, szabad akarat, családi minták, hiedelmek, amiket öntudatlanul követünk. Ijesztő, ugyanakkor sok mindent megmagyaráz.
Sokszor voltam úgy életemben, hogy felfigyeltem egy-egy ismétlődésre, visszatérő helyzetre, párkapcsolati mintára.
Mire eljutottam idáig, viszonylag sok idő eltelt. Aztán kezdődhetett a végeláthatatlan elemzés, hogy vajon miért történik mindig ugyanaz.
Néha úgy éreztem, na, most megfejtettem, és felszabadult örömmel vetettem bele magam az életbe – aztán megint megtörtént. Jött a kétségbeesés, a letörtség, a nincs kedvem semmihez, a nem tudom megoldani az életem érzete. A Szabad akaratból azt olvastam ki, hogy egyedül nem lehet megoldani, és ez nem valamiféle páciens-toborzás a szerző részéről, hanem egy egyszerű tény. Mert
azt hisszük – én mindenképp –, hogy majd megoldom egyedül. „Egyedül nem megy” hirdeti a dal is Kern András és Garas Dezső előadásában. És tényleg nem.
Még ha az ember el is jut odáig, hogy akár a felmenői életét tanulmányozva felfedez bizonyos mintákat a családi történetekben, akkor sem tud változtatni rajta. Mert a „hipnózis” annyira erős és annyira mélyen van, hogy akarattal, hétköznapi tudattal nem fedezhetjük fel a magját. Ehhez kell a szakképzett terapeuta. A könyv terápiás eseteket dolgoz föl, és ezeken keresztül fejti ki nézőpontját. Van benne egy történet egy fiatal párról, akik elmentek terápiára, mert megakadtak a kapcsolatukban, pedig nagyon szerették egymást. Ezen meghatódtam és meglepődtem, mert a problémájuk nem volt olyan súlyos, de ők felelősséget éreztek, ezért a szerelemért, és tudni szerették volna, hogy mi lehet az akadály. Természetesen gyerekkori traumák, örökölt sorsok akadályozták őket abban, hogy igazán egymás felé tudjanak fordulni, kinek-kinek a sajátja.
Döbbenetes, ahogy a terápia során felfejtődnek ezek a traumák, amelyek a tudattalanban rejtőznek, és irányítják az életünket.
Sokszor inkább dühítő, amikor kiderül, hogy milyen ravaszul rejti el az agyunk azokat az emlékeinket, amelyek igazán lényegesek lennének a terápia szempontjából. Egy igazi akciófilmes üldözéses jelenet zajlik néha az agyunkban, amikor el akarunk csípni egy ilyen fontos képet, vagy emléket. Minél dühödtebben próbálkozunk, annál kevesebb esélyünk van, és annál több balesetet okozunk közben.
Ha van egy jó vezető, akkor gyorsabban és egyenesebben jutunk a probléma magjáig.
Miután elolvastam pár esetet a könyvből, kezdtem fellélegezni, hogy nocsak, egész „normális” vagyok, semmi durva mintázat, trauma, kötődési probléma. Aztán rátaláltam egy történetre, ami szembesített azzal, amivel én is küzdöttem életem során. Hirtelen olyan tisztán láttam, hogy miért volt az a sok harc és vita családom egy tagjával. Ugyanaz a szituáció, ugyanazok a mondatok, mintha az én életem egy szegmensét mesélné a könyv. Ezen a ponton teljesen beszippantott. Olyan mohón olvastam végig, mintha az életem múlna rajta. Sokszor a terápiára érkezőknek tényleg az életük múlt rajta. Úgy értem, az egészséges, felnőtt életük. Mert
úgy is lehet élni, hogy beletörődöm, sodródom, azt mondom, hogy hát ez a sors keze, nem lehet változtatni rajta, tűrni kell, ilyen az élet, ez van, ezt dobta a gép. De akkor hol a szabad akarat?
Van olyan egyáltalán? Én azt olvastam ki a könyvből, hogy igen, van: akkor, ha tudatosulnak a gyerekkori- és örökölt traumák, amiket egy szakértő segítségével fel is oldunk. Attól kezdve létezik szabad akarat. Erről nyilván sokan sokféleképpen gondolkodnak, én a Szabad akarat bennem lecsapódott tanulságait tolmácsolom csak.
Fontos és erős könyv, fellebbenti a fátylat olyan dolgokról, amelyeket csak azért fogadunk el az életünkben, mert nem tudunk változtatni rajta, pedig a lehetőség mindig ott van a változásra.
„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” John Donne
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Öröm volt olvasni: Az öröm művészete
„Üres” fejjel futsz a nyári reggel hűvösében, elmélyedve olvasol egy letehetetlen könyvet, észre sem veszed, hogy már hajnalra jár. Eltántoríthatatlanul meg akarod fejteni, miként működik az a szerkezet, izgatottan merülsz el a munkádban, minden porcikád oda fókuszál. Valami ilyesmi a flow, az örömteli, elmerült elmeállapot, amikor megszűnik körülötted a világ. Csíkszentmihályi Mihály szerint minél többször éljük át ezt az érzést, az életminőségünk annál jobbá válik.
