Fodor Györgyi: Hol vagy még, te vírusűző május? Anya-nyelv

Egy közismert gasztroenterológus szerint a gyermekbetegségekhez nem antibiotikum, hanem idegrendszer kell. Csak épp arra nem tér ki, hogy ennek az idegrendszernek kötélből, acélból, selyemből, vagy elég, ha csak pókfonálból kell lennie, mert ezt tényleg esete válogatja. Van, ami elég ijesztő, de amiatt, hogy gyakori, már nem annyira félelmetes. Vírusűzési praktikák haladóknak.

Hirdetés

• Fotó: illusztráció: Pixabay

Kedvencem, amikor már maga a kórkép neve annyira beépül a köznyelvbe, hogy igealakot is ölt. „Kézlábszájazunk” – hallom ezt többször. Első hallásra olyan, mint egy társasjáték neve, egyfajta Activity: kézzel-lábbal mutogatunk, majd is mondjuk (a magunkét). Nem is hangzik rosszul mint családi program: egész szombat este kézlábszájaztunk a gyermekekkel.

Jó, vicc-vicc, tudom, hogy egy nem túl kellemes betegségről van szó, de mit tegyek, ha egyszerűen menthetetlenül élvezem figyelni, hogyan fogalmazunk meg dolgokat a szülőségünk kapcsán.

A királyi többes például mennyire szórakoztató!

A fenséges gyermekeink természetes, hogy megkülönböztetett beszédmódot érdemelnek, amikor róluk van szó, hiszen maradéktalanul imádjuk őket, mégis vicces ilyeneket hallani: „Bújnak a fogaink”. Mondjuk a kivétel erősíti a szabályt, mert, ha anya még nem negyven, hanem legalább egy tízessel kevesebb, és bújik a bölcsességfoga, akkor ezt megünnepelheti a vadiúj első metszőket világra hozó csemetéjével. A sort lehet még folytatni: „Megtettük az első lépéseket!” Nagy változás ez a gyermek életében, meg anyának is gratula, mert sose késő, és minden megtett első lépés közelebb visz egy álomhoz.

Hirdetés

Babaruhás csoportokban sokszor olvasni: „Kinőttük”. Nyilván az is lehet, hogy a ruhadarab még az anyukáé volt, tehát ő már valóban kinőtte, mielőtt a gyermeke megszületett, és belenőhetett volna, majd a gyermek is kinőtte, és ezt az egész, több generáción átívelő folyamatot újságoljuk el úgy, hogy „kinőttük”. Teljesen jogos! Az, hogy „járni kezdtünk” már kicsit konfúzabb kijelentés, főleg annak, akinek még nem szülő, és nem ismeri a királyi többes kódnyelvet.

Na, de így ősszel mégis a leggyakoribb, hogy „taknyolunk, köhögünk”,

Ez már sokkal érthetőbb, mint a kézlábszájazás, mert szélesebb körben ismert jelenség, meg vannak korábbi feljegyzések is róla, nem a játszótéren kell véletlenül megtudnod, hogy létezik. Így legalább minden évben nyugodtan várhatod, mit hoz az idei szezon, mert valamit biztos hoz majd.

Meglátásom szerint vannak tanévnyitó vírusok és tanévzáró orrfolyás, avagy, ahogy szülői körben mondják királyi többesben: „Taknyolunk májusig.” Mondjuk sokszor tényleg az egész család trombitál. Ez lehet azért is, mert a gyermekünk babakorában megfogadtuk a tanácsot, hogy „aludj, amikor a baba alszik”, így most már nehéz ezt a szimbiózist megszakítani, ezért tehát taknyolunk, amikor a gyermek taknyol. Van egy másik tanács is, ami roppant adaptálható a helyzetre: „Ne várd a májust, hiszen közelít a tél”, csak a dal zeneszerzője nem valószínű, hogy a Zor(r)án hónapokig csordogáló, soha véget nem érőnek tűnő váladékra gondolt, amikor eme keserédes dallamot szerezte.

Az évnyitó vírusok egyébként frissek, ropogósak, és ajtóstul rontanak a házba. Ilyen például a háromnapos láz, amin nemrég „átestünk”. Mármin P. esett át rajta, én meg a fejemen estem át közben.

Ez egy egészen mesebeli szindróma: három mágikus napig tart a magas láz, mint egy jóravaló tündérmesében, majd abbamarad és jövő-menő pöttyökkel zárul a történet. Az ilyen érdekes vírusok már azért is mesebeliek, mert mindent elképzelsz és belefantáziálsz éjjel kettőkor, amikor még nem tudod, mivel állsz szemben.

Amint lecseng az őszi szezon, következnek az ünnepi vírusok – szépen díszbe öltözve, tornasorban, pezsgővel a kezükben, mert ők már előre isznak a győzelemre. Ez a banda a legcifrább, és nagyobbakat képes durrantani, mint a szilveszteri tűzijáték. Egyébként nehezen emészthetőek, pont, mint a karácsonyi menü, roskadásig tele vannak minden (nem)jóval, és nagyobb meglepetéseket tartogatnak, mint az angyal ajándékai.

Általában ilyenkor kerülhet elő az antibiotikum, ilyenkor mondják a sürgősségin is, hogy „már hetvenen voltak a napokban”, és ilyenkor mondjuk mi is újfent többesben, hogy „jól lerobbantunk”.

Általában ez a többes már nem csak ránk, meg a gyermekeinkre vonatkozik, hanem az egész csoportra… az egész ovira… az egész városra… és az egész megyére, mert a vírusok cseppet sem kifürkészhetetlen útja könnyen nyomon követhető telefonon is: „Ti is így vagytok?”, „Jaj, képzeld, mi a múlt héten estünk át rajta.”

Ilyenkor a május úgy lebeg fel, mint egy délibáb délibábjának a káprázata. Ennél nagyobb képzavar nem is jut hirtelen eszembe, de tény, hogy a sötét, ködös, januári időben, ha bekopogtat egy újévi fogadalmaktól és szilveszteri bulitól megmámorosodott, ereje teljében levő ifjú vírustitán, akkor az a tavaszi orrfolyáska, amivel már nyugodtan lehet fagyizni a friss virágillatban – mert biztos, hogy nem lesz akkora prüssz, aminek következtében az orr tartalma az ostyában landoljon –, annyira messzinek tűnik, mint Makó Jeruzsálemtől szor tíz.

Azért nagyon nagy szerencse, hogy a természetben annyi helyen fellelhető a körforgás, és nekünk is megvannak a havi, meg mindenféle ciklusaink, mert így az ovis vírustanba is felvehető az a mindig reményt nyújtó alaptétel, hogy

márpedig a május mindig eljön. Eljön minden évben az idő, amikor az orrszívó porszívó kiszárad. Nem csak kiszárad: meg is porosodik!

A gyermekekben egyébként annyira jó, hogy ezt mint folyamatot nem érzékelik, és csak a jelen kellemességeit vagy kellemetlenségeit veszik az adóvevőik. P. például, amint bedugul az orra, bekapcsolja az éjszaka kellős közepén is a négyéves szirénáját, amitől beleremegnek az ablakok ,és mind kukkra szökünk attól, hogy neki ez most „kellemetleeeeeeeen!”. L. legédesebb mondata volt, hogy „háningelem volt, de mind kiköptem”. És amint kiköpik, vagy kikiabálják a kellemetlenséget, megy a játék tovább. Egészen hihetetlen látni, mekkora váltás történik, amikor egy nagyon lázas gyermeknek hirtelen lemegy a láza. Legalább olyan, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete.

A napokban egy tanévnyitó vírus engem is ágyba kényszerített. Szinte össze is zavarta a naptárt a fejemben, mert pont olyan vaskos volt, mint ünnepi testvérei.

Persze ilyenkor a legnagyobb kihívás megnyerni a maradj talpon játékot. Én ezúttal nem törtem győzelemre, bár a gyermekeket és igényeiket nem zavarta, hogy muszáj lenne egyet aludnom. Próbáltam is megértetni a gyógyító alvás fogalmát. Az üzenet célba is ért tíz perc erejéig, aztán megjelent P. buksija. „Alszol?” – kérdezte. Valamiért bevallottam: „Még nem”. „⁠De azért, mert folyton csak ránk gondolsz?” – jött a kérdés, amire már kínomban is kacagva feleltem, hogy: „Igen, azért.” „⁠Akkor, ha azért nem tudsz aludni, mert folyton csak ránk gondolsz, itt maradok veled.” És azzal érkezett is L., és másztak is rám, mintha mi se történt volna. L.-nek egyébként eszébe jutott másnap hajnali hat órakor, hogy megkérdezze: „Megdódultál?” És sütöttek tortát is kenyérhéjból, pufulecből, szóval

a világ legnagyobb kedvesességei vettek körül, okom panaszra nem volt, de lehetőségem sem pihenni.

Amikor a gyermekek betegek és még te is, az a legnehezebb, szerencsére nem is gyakori, de sok kitartást, meg egyszerűen túlélő üzemmódot követelő helyzet. Amikor csak ők robbannak le, akkor is ott az aggodalom, szóval szinte ugyanaz. Milyen szerencse, hogy a világ körforgása miatt ott a kapaszkodó: a nap mindig, mindig újra kisüt és felmelegít. És a május is eljön minden évben. Fertőzzük hát egymást jó kedvvel az egyre csak nyúló őszi estéken!

korábban írtuk

Kádár Magor: A felkészültség és az érvek tekintélyt adnak
Kádár Magor: A felkészültség és az érvek tekintélyt adnak

Hogyan érhetjük el, hogy nőként komolyan vegyenek egy tárgyaláson – ami a férfiaknak alap? Milyen technikák segíthetnek a lámpaláz leküzdésében? Hát a sokunkra jellemző önbizalomhiányban?

Hirdetés