Az asszony lassan közeledett. Könnyű léptei alatt felsóhajtott a puha avar. Haján egy parányi sárga levél himbálózott, mintha nem tudná eldönteni, hogy haladjon-e tovább az enyészet felé vezető úton, vagy maradjon örökre az ezüstszürke tincsek közt. De az asszony észre sem vette. Gondolataiba merülve haladt a sír felé. Tizenhárom éve már. Tizenhárom éve nem csitul szívében a fájdalom. Tizenhárom éve várja, hogy kevésbé fájjon. De hiába. Ez az érzés nem akar szűnni. Nem akar könnyebb lenni. Ennek a fájdalomnak nincs se vége, se hossza.
Ez a fájdalom az élete része lett. Ez a fájdalom lett az élete.
November tizenhetedike volt, hétfő reggel. Korán ébredt, mint mindig. Jókedvűen készülődött munkába. Lefőzte a reggeli kávéját, majd visszabújt az ágyba, szokás szerint, hogy a reggeli híreket ott hallgassa meg indulás előtt. Bekapcsolta a tévét. Az időjárás-jelentésben a kis hölgy arra figyelmeztette a nézőket, hogy közlekedjenek óvatosan, mert az utak az ónos eső miatt rendkívül csúszósak. Miközben tovább „jósolta” az ország egyes vidékeire várható hőmérsékletet, ő arra gondolt, hogy milyen előnytelenül viseli a haját, és mennyivel jobban állna az arcformájához a rövidebb frizura.
Majd csatornát váltott, az egyik kereskedelmi adó híradójára kapcsolt át. Az első képsorokban egy fának csapódott, teljesen összeroncsolódott autó tűnt fel. A hírolvasó egy halálos kimenetelű balesetről számolt be, amely a szomszédos megye egyik országútján történt nem sokkal azelőtt.
A balesetben egy fiatal férfi vesztette életét, aki egyedül utazott.
Egy pillanatra megállt benne az ütő, mert az összeroncsolódott autó, amely csak néhány másodpercre tűnt fel a képernyőn, pontosan olyan színű volt, mint a fiáé, sőt, úgy tűnt, hogy a márkája is kísértetiesen hasonló. De rögtön arra gondolt, hogy milyen butaság, hiszen a fia itthon van, nem utazott sehova, nem lehet az ő autója. Szokott néha üzleti utakra menni, de sose megy el úgy a városból, hogy ne szólna előtte, vagy, ha véletlenül ez elő is fordul, mindig felhívja, ha megérkezik valahová, hogy ne idegeskedjen. Tudja, hogy aggódó típus. Ő pedig áldott jó fiú, egy percig sem hagyná kétségek között.
Amúgy sem utazna egyedül, hiszen családja van, többnyire együtt megy a feleségével, meg két kisgyerekével. Meg különben is, mit keresett volna ott, a másik megyében?
Majd még meg is dorgálta magát, hogy ilyen butaság egyáltalán átvillant az agyán.
Eszébe jutott a pár héttel korábbi halottak napja. Együtt voltak a fiával világítani a szülei sírjánál. A temetőből kifelé menet egy félig elkészült, láthatóan üres sír mellett haladtak el, amelynek a teteje még nem volt rögzítve. Mint két nagy gyerek, kíváncsian kukucskáltak be a sírhantba. Majd nevetve mondta a fiának, hogy őt aztán ne ilyen „lecsukható tetejű” sírba temessék, mert, ha jön majd a feltámadás napja, akkor nem tud onnan kijönni. Mi tagadás, az alkalomhoz és a helyhez éppen nem illő módon, kacarászva távoztak a temetőből.
Tovább szürcsölgette a kávét, de valahogy nem tudott már a hírekre figyelni. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába.
A kisördög befészkelte magát az agyába. Egyre nyugtalanabb lett. Fel kell hívja a fiát, hadd hallja, hogy jól van. Csak annyit, hogy minden rendben van. Jaj, de még olyan korán van! Alig múlt fél hat. S aztán mit mondjon? Édes fiam, csak azért vertelek fel hajnalban a legédesebb álmodból, hogy megtudjam, hogy jól vagy-e? Csak meg akartam kérdezni, hogy ugye nem veled történt a halálos baleset, amit most láttam a tévében? Feküdj vissza nyugodtan, s aludj tovább, ha tudsz, nem történt semmi, csak épp anyád megbolondult! Erre a képzelt párbeszédre még el is mosolyodott.
Legalább hatig vár. Akkor azért már fel lehet hívni. Még az is korán van, de már megbocsátható, hogy zavarja. Elmeséli, hogy miért aggódott, s jót nevetnek rajta.
Még tíz perc volt hatig. Nézte, ahogy a másodpercmutató lassan vánszorog körbe. Soha nem vette még észre, hogy ilyen rettenetesen hosszú egy perc.
És ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. Összerándult. Hirtelen a torkában érezte dobogni a szívét. Úristen! Valami baj történt! Nem tudta, hogy ért ki a konyhába. Feltépte az ajtót, rohanás közben még nekiesett valaminek, egy tárgy nagyot koppanva lezuhant, de ezek csak foszlányokban, mint egy ködön át jutottak el tébolyult elméjéhez. Majd a telefontól néhány lépésnyire hirtelen megtorpant.
Nem mert közelebb menni. Mintha attól félne, hogy minden lépéssel közelebb kerül valamihez, amivel nem tud szembesülni.
Mintha azzal, hogy nem veszi fel a telefont, elkerülhető lenne valami rettenetes tragédia. Érezte, hogy nagyon nagy baj történt. Hideg verejték csorgott le homlokán, egész testében remegett. Rápillantott a telefon kijelzőjére. A menye hívta. Ekkor már pontosan tudta, mit fog hallani.
Ordítva zokogott bele a telefonba, majd a fájdalomtól félig aléltan roskadt le a hideg konyhakőre. Tizenhárom év is kevés volt ahhoz, hogy felálljon onnan. Tizenhárom éve minden egyes nap kijön a temetőbe fájdalmára írt keresni. Mindhiába. Csupán annyi a különbség, hogy évente egyszer a hátsó kapun érkezik.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Nem mindig könnyű, de új utat mutat: elengedés
Van egy rakás apró-cseprő dolog, amit napi szinten kellene elengednünk, aztán meg vannak a nagy életesemények – és szerintem mindegyik tanít, mert mi másról szólna az élet, mint a változásról, és ennek következményeként az elengedésről.
