Miért? - feszegetem tovább. Miért nem köszönnek a fiatalok a tanáraiknak, ha nem muszáj? Hát… Vannak, akiknek rossz emlékeik vannak az iskolai évekről, tanárokról, kellemetlen tapasztalataik - magyarázza ő. Akkor sem értem. Amikor mi voltunk diákok, nekünk is voltak olyan tanáraink, akik nem voltak a szívünk csücskei, de azért, ha találkoztunk velük, üdvözöltük.
Mi úgy tanultuk, hogy ismerősnek illik köszönni.
S ha mégis köszönsz, akkor hogyan? Jó napot, tanár úr! Csókolom, esetleg jó napot kívánok, tanárnő! De most hogy jön ide ez a téma? - kíváncsiskodik tovább. Ez a gyerek szereti világosan látni és érteni a logikai összefüggéseket. Most szemmel láthatóan szeretné megfejteni a hajvágás és a köszönés közti ok-okozati kapcsolatot.
Semmi különös – kuncogok magamban, értetlenkedő zavarát látva – csak most rólad eszembe jutott. Azt tapasztaltam, de más kolléganők is mondják, hogy néhány éve
volt tanítványaink úgy mennek el mellettünk az utcán, mintha sose láttak volna.
Valószínűleg azt hiszik, hogy nekünk, „vénasszonyoknak” úgyis olyan rossz a memóriánk, hogy meg sem ismerjük őket. Nagyot néznének, ha tudnák, hogy nem csupán az arcukra, nevükre, szüleik nevére emlékszünk, de még az iskola többi osztályában járt gyerekek zömét is név szerint ismerjük, nemzedékekre visszamenőleg. Tényleeeg? – kerekedik el a szeme a legénykének, majd elgondolkodva folytatja. Olyan bonyolultak és kényelmetlenek ezek az interakciók. Sokszor azt se tudjuk, hogy köszönjünk. Az angolok ezt olyan elegánsan megoldják egy „hellóval”.
Miért nem lehet mindenkinek úgy köszönni, hogy helló?
Azért, mert a mi kultúránkban nem a „helló”-val szocializálódtunk – bújik ki belőlem a pedagógus. Olyan szép és gazdag a magyar nyelv! Miért nem lehet egy „jó napot kívánok”-ot kibökni, miért okoz ez nehézséget valakinek? Igaz, hogy ez a köszönés sem felel meg mindenkinek, nem elégíti ki a kényes igényeket – teszem hozzá keserűen. És mesélni kezdek. Van időnk bőven, mert a hajvágást, azon belül az új fazont még csak most tanulom. Közben egy-egy fotót készítek a telefonommal, s igény szerint korrigálunk.
Szóval, amikor én voltam gyerek, mi a szüleinket, nagyszüleinket, a felnőtteket magáztuk, „csókolom”-ot köszöntünk nekik.
Mikor azonban süldő leányocska lettem, a fiatal, huszonéves férfi tanáromnak nem tudtam így köszönni. Egyszerűen nem jött ki a számon. Máshogy köszönni viszont nem tudtam, mert nem tanítottak meg rá. Emlékszem, volt rá példa, hogy inkább átmentem a túlsó oldalra, hogy ne kelljen köszönnöm. Ennek a kellemetlen tapasztalatnak a hatására elhatároztam, hogy sebaj, én a tanítványaimnak megtanítom a „Jó napot kívánok!” köszönést, mert – a szerintem legszebb köszönéssel – nem lehet melléfogni. Így is történt, és évtizedeken keresztül azt tanítottam a tanítványaimnak, hogy minden felnőttnek szépen, hangosan, a szemébe nézve köszönjenek „Jó napot kívánok!”-ot. Úgy is mondhatnám, hogy ez a köszönés mintegy a „védjegyemmé” vált. Több visszajelzést kaptam, hogy e köszönésről beazonosították az én tanítványaimat, mondták is például üzletben, miután így köszönt a gyerek, hogy ugye neked… – itt a nevemet mondták – a tanító nénid. Azonban több olyan visszajelzés is érkezett, miszerint
tanítónők, tanárnők, de még férfi tanárok is kikérték maguknak, hogy nekik ne köszönjön egy gyerek „jó napot kívánok!”-ot, „úgy utálom, amikor egy gyerek így köszön nekem!” felkiáltással.
Azt senki nem tudta megindokolni, hogy mi a probléma ezzel a köszönéssel, miért baj, ha valaki jó napot kíván nekik, csak azt tudták, hogy így ne. Én azonban továbbra is következetes maradtam ehhez, és nemzedékeket tanítottam így köszönni.
Néhány éve azonban fordult a kocka. Úgy jönnek iskolába a gyerekek, hogy nem ismerik a magázás formuláit, mivel szüleiket, nagyszüleiket, óvó néniket, minden felnőttet tegeznek, egyszerűen nem tudnak magázódni. Így aztán a manapság bevett köszönés „Szia, tanci!” lett. Természetesen igyekszem nekik a magázás formuláit megtanítani, továbbra is próbálom a „Jó napot kívánok!”-ot a napi szóhasználatukba bevezetni, de úgy látom, ez komoly nehézséget okoz. Így történhet meg, hogy amikor a
nyugdíjkorhatárhoz közelítő kolléganőm néhány hasonló korú barátnőjével beül egy kávézóba, a huszonéves pincér lazán odapenderül egy „Sziasztok, mit hozhatok?” üdvözléssel.
Eleinte köpni-nyelni nem tudtak a döbbenettől, amikor meséli, akkor is látom, hogy igazából még most sem tudja, hogy ezen nevetni kell, vagy megbotránkozni illik, annyira valószerűtlen és abszurd a történet. A dolog pikantériája, hogy azok a gyerekek, akik még negyedikig „Szia, tanci!”-t köszönnek, hetedik, nyolcadik osztályra eljutnak oda, hogy már cikinek érzik a folyosón, mások előtt így köszönni, így aztán
marad a jól bevált módszer: nem köszönnek sehogy, úgy mennek el mellettünk, mintha soha életükben nem láttak volna.
Akkor mégis csak jobb, ha egy szép „Jó napot kívánok, tanci!”-val üdvözölnek, nem? – fejezem be a hosszas elmélkedést. Nekem nincs semmi bajom ezzel a köszönéssel – reagál a hallottakra öcsém, akinek közben elkészült a szép, gomba frizurája kisebb-nagyobb hibákkal. Miközben elégedetten nézegeti magát a tükörben, még hozzáteszi: de azért mégis jobb lenne, ha mindenkinek hellóval lehetne köszönni. Na, helló! - kacsint rám huncutul, s már nyitja is az ajtót, hogy induljon. Aztán visszalép, s miközben megölel, egy cuppanós puszit nyom az arcomra. Elolvadok. S ekkor úgy érzem, hogy tulajdonképpen tényleg elég lehetne egy helló is.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Kellemesebb az élet neki is és nekünk is – A gyerek és az illem
Hétéves forma gyerek rohangál az étteremben, a terem másik végéből „fennhangon” felesel a szülőknek, kunyerál a pincérektől. „Az első hét év. Az enyémet addig verném, amíg megtanulja a rendet” – hallom egy másik asztaltársaságtól. Két véglet, mikor talán a középút az arany. De mégis miért kell a gyereknek az illem? Hát nekünk? (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)
