Ismerős a helyzet? Biztosan igen. A félelem az életünk része, alapvető mechanizmus, válasz egy bizonyos helyzetre, ingerre, fájdalomra. Nem szeretjük, mondhatni nem a barátunk… Sokszor mondjuk, halljuk, olvassuk: nem szabad félelemben élni, a félelem rombolja az immunrendszert, ha van hited, nem félsz, stb., stb. És olyan egyszerűen mondjuk mi is, például a gyerekeinknek,
ne félj, nincs, amitől félni. Valóban nincs? És valóban nem szabad félnünk?
Sokszor gondolkodom mostanság ezen. Egyrészt a családomban történt tragédia és trauma teljesen megváltoztatta a világnézetemet, és őszintén megmondom, néha nagyon nehéz nem félni attól, hogy az, ami megtörtént egyik gyermekkel, megtörténhet a másikkal is. Hogy rákos lehet. Egy kisgyerek gyakran beteg, lázas, és nagyon nehéz olyankor elhessegetni a negatív gondolatokat, hiszen a másik gyermeknél is csak egy sima hőemelkedéssel kezdődött. Aztán ott van a világjárvány, amelyik – pechemre – pont akkor kezdődött, amikor mi épp a családi tragédiánk végjátékát éltük, és ami teljesen felforgatta a világot, miközben a mi világunk már egyébként is a feje tetején állt.
Vajon lesznek még úgy a dolgok valaha, ahogyan régen? Vajon milyen világba fog kelleni kiengednem a kisfiamat? Vajon ez lesz az új normális?
Ugyanakkor a férjem szakmai élete folyamatosan a levegőben lóg, és ez még rátesz egy-két lapáttal a gyászára. Vajon minden rendben lesz? Vajon meg tud gyógyulni valamennyire a lelke? És persze, az idős nagyszüleim, akiknél bármilyen apró betegség végzetessé fordulhat. Amikor ezeket a sorokat írom, nagytatám épp kórházban fekszik, és minden nap imádkozom, hogy jobban legyen. Vajon meddig lehetünk még együtt? És ugye nem kell szenvedniük, amikor el kell menniük? Egyszóval: igen, időnként rám tör a félelem.
Régebben ilyenkor próbáltam valami szépre gondolni, imádkozni, elhessegetni, sőt, igazából elnyomni. De idővel rájöttem arra, hogy ez nem jó.
Ez minden érzéssel így van. Az élet részei: jó és rossz, öröm, bánat, félelem, harag, szomorúság, hála, hit, bizalom, kétely – mind-mind hozzánk tartoznak. És igen, a világ néha nagyon félelmetes tud lenni. Történnek olyan dolgok, amelyektől félünk, és félnünk is kell. Réges-régen a félelem életet mentett. Ma talán már nem gyakran kerülünk élet-halál helyzetbe, de a félelem talán ezektől a helyzetektől függetlenül is hasznos lehet. Mint egy hullám, amire sokkal jobb felülni, mint ellenszegülni. Nem szabad neki túl nagy teret engedni, meg kell találni azokat a fogódzókat, amelyek segítenek átlendülni egy-egy félelmetes helyzeten, de az ellenszegülés sem segít. Néha rávilágít egy-egy dologra, megmutatja, melyek azok, amelyek korlátolnak, máskor egyszerűen csak rossz. De mindenképp sokkal könnyebb, ha elfogadjuk, hogy ez is az élet része.
Ha nem nézünk szembe félelmeinkkel, előbb-utóbb visszaüt.
A kisfiam most, két és fél évesen kezdi megfogalmazni, hogy ettől vagy attól fél. Néha számomra felfoghatatlan dolgoktól. Egyszerűen összerezzen, és jön, hogy anya, félek. Első ösztönös reakcióm az volt: ne félj, nincs semmi baj! De mostanra inkább megölelem, hagyom, hogy hozzám bújjon, várom, hogy megnyugodjon, és elmondom neki, hogy igen, vannak dolgok, amelyektől félünk, de én itt vagyok, és nagyon szeretem. Hogy jól csinálom-e? Ki tudja?
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Empátia: a másik szemével a világ
Az empátia az a képességünk, hogy felismerjük és megértsük egy másik személy érzelmeit. Ahogy Buda Béla szociálpszichológus fogalmaz: „a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelki állapotába." Empátiával rendelkezni elengedhetetlenül fontos a kapcsolatainkban, enélkül nem tudunk együttérzően viselkedni.
