Majd később ezt írja: „Az egyénnek és az emberiségnek, mint egésznek is egyre gyakrabban kell majd olyasmivel szembenéznie, amivel még senkinek nem volt dolga, például szuperintelligens gépekkel, megtervezett testekkel, algoritmusokkal, amelyek félelmetes precizitással képesek manipulálni az érzelmeinket, számolnunk kell villámgyorsan lecsapó, ember okozta klímakatasztrófákkal és az évtizedenkénti szakmaváltás szükségességével.”
megoldásokat találni a sokak által elbagatellizált klímaváltozásra, eligazodni egy olyan közegben, amelynek – Harari szerint – a mélységes bizonytalanság nem a hibája, hanem meghatározó vonása.
Eközben gyakran élünk negatív előfeltételezésekkel a fiatalokkal szemben, szeretjük hangoztatni még mindig a „bezzeg a mi időnkben” és „amikor ekkora voltam, én már” kezdetű frázisokat. Soha nem tapasztalt ütemben változott az utóbbi évtizedekben a világ, amiben ők növekednek, és értelemszerűen, illetve teljesen természetesen ez számukra otthonosabb, mint nekünk, talán ezért is van, hogy a nagyszülők, szülők generációja kevésbé érti az új nemzedéket. De ez a nem értés rólunk szól, nem a fiatalok hibája!
Ők már nem élhetnek visszafelé, mert nem azokkal a tapasztalatokkal rendelkeznek, mint mi, vagy a korábbi generációk,
és míg egykor, talán nem is olyan rég, még használható útravalót, egzakt túlélési és erkölcsi útmutatócsomagot adhatott át utódjának a szülő, amelyek segítettek valamelyest élete irányításában, ma ez már nem igazán működik. Mert nem lehetnek olyanok, mint mi. Sőt, már mi sem vagyunk olyanok, mint felmenőink. A korábbi tapasztalatok egyre kevésbé jelentenek vezérfonalat számukra abban, ami rájuk vár. Ezért nincs értelme a kritikának, a földbe döngölésnek, az elmarasztalásnak, a hasonlítgatásnak, a kiüresedett prédikációknak, a gyakran irreális elvárások halmazának, amelyeket mi is fölöslegesen vonszolunk, évtizedek óta.
Helye van viszont az elfogadásnak, az odafordulásnak, a megérteni akarásnak. Határozott és szeretetteljes igent kell mondanunk az új generációra, mert józan ésszel nem tehetünk mást.
Nem tehetünk egyebet, mint támogatni a fiatalokat, ameddig csak lehet, érzelmileg-lelkileg és erős kötődésekkel, felvértezni olyan készségekkel, kompetenciákkal (nem szakállas információkkal!) őket, amelyek fogódzók lehetnek jövőbeli útjaikon.
Énerőre, önbizalomra, magabiztosságra, a válogatás képességére, az önérvényesítés asszertív módozataira, toleranciára, az együttműködésre gondolok elsősorban. Ahogy igent mondunk az életre, úgy mondunk igent a most növekvő, szárnyaikat bontogató életekre. Ennyi bizonyosságot még fel tudunk kínálni…
Vállalkozó, de egy több száz tagot számláló olvasócsoport kezdeményezője is: Barabás Enikőnek mindenkihez van egy jó szava, aki betér az udvarhelyi könyvesboltjába. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.korábban írtuk
Villáminterjú Barabás Enikővel: Szeretem a kapcsolódást
