Sosem volt valódi, amolyan „reggel 8-tól délután 5-ig” állásom, jó ideje viszont csak magamnak dolgozom. Korábban is ritkán voltak közvetlen kollégáim nők, de az elmúlt hét évben szinte kizárólag csak férfiakkal dolgoztam. Csapatban, vagy kettecskén, nem számít. Nem volt ebből probléma, sosem kérdőjelezték meg a képességeimet, és nem is éreztették velem, hogy ők lennének a teremtés koronái, és nekem, nőnek, kuss a nevem. Nem is szoktam foglalkozni egyébként ezzel, hogy ki állva, és ki ülve végzi folyó ügyeit.
Viszont az utóbbi időben több ízben keveredtem munka után olyan beszélgetésbe velük, amikor is döbbenten figyeltem, és nem hittem a fülemnek. Kollégáim (vagy nem is tudom, hogy nevezhetem) – akik sokszor arról is kikérik a véleményem, hogy miért lehetnek idegesek, adott dologról mit is gondolhatnának – szemrebbenés nélkül, hangos röhögések közepette fejtegették, hogy
feleségük, aki unja magát otthon és munkát vállalna, ne mind vakarózzon, a gyermeknek az anyja kell, vagy épp hangot adtak felháborodásuknak, hogy nejeik, akiknek ők biztosítják az igencsak kényelmes életet, milyen jogon fejtik ki a véleményüket bármiről is.
Mert van, amihez az asszonynak semmi köze.
Mátrixban éreztem magam, egy olyan metamorfózison mentek át, amit fájó volt látni-hallani. Hisz nő vagyok, még akkor is, ha jobban tudok káromkodni, mint egy kocsis, és a böfögéstől nem pirulok el. Velem szerződnek, azért fizetnek, hogy adjam az agyam és a meglátásaim, tervezzem meg helyettük adott ponton akár az életüket, ugyanakkor kifejtik, hogy a nőnek a konyhában a helye és kuss a neve. – Te jó ég, lehet én többször küldtem el őket tamponért, mint a családtagjaik, ha már másból nem jöttek rá, hogy ugyanazt a nemet képviselem, mint nejeik!
Persze, kiderült, én más vagyok, mert velem, a nőkkel ellentétben, lehet nyíltan beszélni, tudok érvelni, és és és...
Groteszk bókok hada érkezett, amikor kikértem magamnak, nőtársaim és fészekrakó feleségeik nevében. Értetlenül fogadták a felháborodásom. Sorok között elhangzott az is, hogy miközben nagyon értékelnek, a férjem nem irigylik, mert egy ilyen nővel él együtt,
aki bár hihetetlen módon, a pörköltöt is megfőzi, nem igazán lehet a kamrába felrakni a polcra szép csendesen. Nem fogadnék szót na, lefordítva.
Kicsit úgy éreztem, hogy történelmi jelenet tanúja vagyok. Emlékszünk a feljegyzésekre, amikből kiderül, hogy a grófok, lordok, bordélyba jártak, mert nemesi társukat tiszteletben tartva, nem akarták otthon kiélni szexuális vágyaikat? Valami hasonló zajlik most is. Mert míg mára azért a férfiak is belátják, hogy a nők tán nem másodrangúak, mégis nehezen viselik, hogy otthonukban ne dominálják teljesen a társukat, aki az elnyomásról azt hiheti, az a normális, és alázatos, hálás szolgává alakul –
ezért az erősebbik nem inkább olyanokat fizet ki, akikkel nem kell megosztania az életét. Nem tudnak kiteljesedni erős, férfiúi szerepükben, ha a választottjuk nem csak egy bólogató báb.
Természetesen egyikük magánéletébe sincs teljes betekintésem, az sem igaz, hogy mindenikükkel vannak hasonló tapasztalataim. Nem szeretnék szélsőségesen általánosítani, ezt leszögezem.
Ha csak egy kis hányadukra jellemző, akkor is bánt, hogy ez a maroknyi férfi, akik beismerten maguk döntenek a társuk helyett, elvárják, hogy párjaik igazi „housewife”-ok legyenek, ezt ellenük felhasználva, mindent a szemükre vetve a hangjukat semmibe veszik, a fészekrakó- gyereknevelő munkájukat teljesen lenézik.
A tisztelet ingyen van. S ha azt, ki támogat, gyerekednek életet ad, és mossa a bugyidat, azt sem tudod tisztelni, akkor mást hogy tudnál és miért?
Kiemelt kép: Shutterstock
