Megállt, pedig talpát, bokáját már foglyul ejtette a hideg, s tudta, ha álldogál, lassan felkúszik a lábszárán, s végigszalad a bőre alatt. De nem tudott tovább menni. Nézte a könyveket, amelyek mindig foglyul ejtették, s gyermeki öröm fogta el, ha olyat látott, amit nem ismert.
Valaki elsietett mellette. Amióta az esték már a délutánokon alászálltak, megritkultak a cél nélkül kószáló emberek, alig volt lélek az utcán. Pedig mennyire szerette Mikulás napján a sok gyerekes szülőt, ahogy megtelt kérdésekkel, lelkes várakozással, gyermeki izgalommal a sétány, a tér. Ma ismét csend honolt mindenen, ködös árnyak szálltak hideg fuvallatokon, s ő is tovább indult.
Hogy felmelegedjen, a Karácsony vásárainak fahéj és narancs illatú meleg teájára gondolt, majd a forró csokis bögrékre, amik a kesztyűn keresztül is átmelegίtik az ujjakat. Nem akart vásárolni. Máskor ilyenkor már tudta, kinek mit szán. Most nem voltak ötletei. Magának se tudott volna mit kίvánni, ami igazán fontos, s szükséges a mindennapokhoz, megvolt.
Eszébe jutott az a régi, megkopott emlék, amikor kis, vézna fa állt a szobában. Ma már tudta, a tartós és jelentős ünnepi hangulat belül születik meg, nem ajándékok függvénye. A titok: ahogyan, amiként viszonyulunk egymáshoz.
Látott sok ajándék közt ülő végtelenül magányos embereket. Látott családokat, ahol bár együtt ültek asztalhoz, világok választották el őket, s bár beszélték egymás nyelvét, soha nem értették, amit a másik mond vagy érez. Megértette, hogy a legnagyobb ajándék, amit ember adhat a másiknak, az érzések. Az, hogy meglátod azt, ami őt valóban boldoggá teszi. De ez odafigyelést igényel. Ehhez meg kell tanulnod, hogy nem csak Te vagy fontos, s az, amit s ahogyan Te szeretnél. Tudta, hogy ez egy hosszú tanulási folyamat. Mert meg kell tanulnunk az odafigyelést. Másokra s magunkra is. Ahogy a szeretetet is tanuljuk. Abból, amiket kaptunk, s amikre vágynánk.
S tanuljuk egy életen keresztül azt is, hogy a jelenlétünk nyomokat hagy a másikban. Ha mosolyogsz, azt viszi magával belőled. Ha kedvesen szólnak a szavak, akkor azt.
Ekkor döntötte el: az idén kedves szavakat ad ajándékba. Képeslapokat készίt majd, s ha nem lenne eléggé megelégedve a kreatίvitása eredményeivel, majd vesz néhányat, amelyek megragadják a tekintetét, s ráírja a szavakat, kis mondatait, s elcίmezi őket. Mindenkinek, aki fontos a számára, küld egy képeslapot.
Felnézett a homályos esti égboltra, titkon sóvárogva havat remélt. Mindig elvarázsolta az esti utcák fehér leple, amikor még az autók nyoma sem rajzolt párhuzamos csíkokat az úttestre. Tisztán fedte a hideg aszfaltot, s ahogy a lámpák fényében meg-megcsillant a fénye, jóságos világot sejtett, ahol az emberek felemelik egymást.
Ahogy hazaért, megnézte a postaládát. Talán van benne neki szánt szavakat, mondatokat rejtő képeslap. Ezen a karácsonyon ilyen ajándékokra vágyott ő is. Elképzelte, majd ül az ünnep első napjának reggelén a fa alatt, vastag zokniban, pizsamában, forró kávés bögrével a kezében, s azokat olvasgatja mosolyogva. Aztán valami klasszikus regénnyel a kezében, egy meleg pléddel betakarózik, s míg felébred a család, hagyja, hogy a percek lassan csorgadozzanak. Így öltözteti ünneplőbe a lelkét.
Cikkünk a Nőileg magazin 2022. decemberi lapszámában jelent meg.
Kimelet képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Lélekmorzsák – November: számvetés a mulandóról s a múlhatatlanról is
A hűvös szelek fehér pihékkel söpörtek végig a határon, aztán lassan megcsillapult a vidék, mint amikor hófúvás után hazatalál a fáradt utazó. A rövidebb, hideg napot szürkület burkolja, s ilyenkor szίvesebben látogat vissza a legbelső szobába. Újra látja a pislákoló petróleumlámpa lángjában megcsillanó emlékeit.
