Nem fogja a közösség varázsütésre megoldani a gondjainkat, de nagyban hozzásegíthet a továbblendüléshez, új nézőpontokhoz, vagy bár egy könnyebb délutánhoz. A felismeréshez, hogy keresztjeinkkel nem vagyunk egyedül. Közelebb visznek a derűlátáshoz, az együtt levés felszabadító öröméhez, a valahová tartozás megnyugtató biztonságához. Rövidek a nappalok, a sötét hetek sokunkat nyomasztanak,
Túlzásnak tűnt első olvasásra Péterfi Ágnes kijelentése, hogy közösség nélkül semmit nem ér az élet. De talán mégsem az. Társas lények vagyunk, akik még nem olyan régen is kisebb-nagyobb csoportokban éltünk, a nagycsalád, a falu nevelte a gyermeket. Saját tapasztalásból tudjuk sokan, akik magunkban küzdünk egy-egy élethelyzettel: egyedül minden is sokkal – de sokkal – nehezebb. Kell az elfogadás, a tehermegosztás, a biztatás, a jó szó, van, akinek ölelésre van leginkább szüksége. Közösségben tudsz kiteljesedni, és tudod beteljesíteni az életfeladatod – mondja a Sepsiszentgyörgyön szolgáló unitárius lelkésznő, aki maga is közösséget vezet, és aki
Maradandót alkotunk, akik kultúrával foglalkozunk, akik értékálló tartalmakat gyártunk – vallom e havi címlaposunkkal, Kányádi Orsolyával együtt, és hiszem azt is, hogy a mi munkánk is jobb, élhetőbb hellyé teszi ezt a cudar világot. Mert ahogyan A hónap pasija, a térség egyik meghatározó prímása, Molnár Szabolcs is fogalmaz, jó lenne értéket hagynunk magunk után...
Mi mást kívánhatnék hát ebben a borús télelőben mindannyiunknak, mint egy-egy felemelő közösséget? Ezek azonban nem maguktól épülnek. Mire és minek várnánk fájó elszigeteltségben? Lehetünk mi magunk is azok, akik közösséget álmodnak és teremtenek.










