36 év a pedagógusi pályán.
Sok ez? Kevés? Pontosan nem is tudom, de bárhogy is számigálom, több mint 250 gyereket boldogítottam ez idő alatt. Nagyon remélem, hogy szó szerint is néhányat!
Mióta az eszemet tudom, mindig tanítónő szerettem volna lenni. És erre nagyon tudatosan készültem is. Kislány koromban a babáimon és a szomszéd lánykákon gyakoroltam lelkesen. Előbbiek zokszó nélkül tűrték az én oktató-nevelő tevékenységemet, utóbbiak néha nehezményezték az állandósult szereposztást.
Később a pedagógusok voltak a minták számomra. Vagy azért, mert elrettentő, vagy azért mert követendő példaként tekintettem rájuk. Mindenesetre valahogyan mindannyian befolyásolták a pályaválasztásomat és az egész további életemet is. Ekkoriban szereztem első tapasztalataimat arról, hogy a pedagógusoknak meghatározó szerepük lehet a tanítványaik későbbi életében.
Ma úgy gondolom, hogy pedagógusnak tanulni lehet, de Pedagógusnak születni kell: adottságokkal, szakma iránti mérhetetlen alázattal és elhivatottsággal, karizmatikus, pozitív személyiséggel.
Érdekes, hogy elemi iskolából a tanító nénim arca és kezének illata maradt meg emlékeimben. Bizonyára gyakran simogatott, azért tudott úgy belém ivódni ez az illat. Sose felejtem el, hogy második, harmadik osztályos lehettem, amikor egyszer együtt mentünk haza. Magához húzott, a vállamat átölelve haladtunk. Én alig tudtam menni az iszonyú kényelmetlen póz miatt, de hősiesen csetlettem-botlottam, a világ végéig mentem volna bénán oldalazva. Semmi pénzért nem jeleztem volna, hogy lépni is alig tudok, nehogy elengedjen az imádott kéz, megszűnjön a szorító ölelés. Azt hiszem, akkor zsigeri szinten égett belém, hogy egy érintés, egy simogatás, egy biztató ölelés, egy vállveregetés jó helyen és jó időben életmentő lehet. De mindenképp életre szóló.
Gimnáziumi és líceumi éveimből maradt néhány „így ne” kategória emlékeimben, de szerencsére több követendő példaképet is találtam tanáraim között.
Aztán 18 évesen friss tanítói diplomával, alig 12 évvel idősebben, mint tanítványaim, elindultam a pályán. Tapogatódzva, nagy hibákat elkövetve, de annál lelkesebben tanultam magam, tanítványaimat, a szakmát.
Első számú parancsolat számomra mindig az volt: szeresd és tiszteld a tanítványaidat!
Szerencsére ezt nem nehéz betartani. Ez az energia aztán megsokszorozódva tér vissza a pedagógushoz, miközben az egyik legnagyobb motivációs erőként fejti ki hatását. A gyerek, aki szereti tanítóját, annak kedvéért hajlandó olyan áldozatokat is meghozni, amire egyébként nem, vagy csak nehezen lenne rávehető. Ha kell, hegyeket mozgat meg.
A fiatalkori lelkesedést az évek múlásával felváltja a tapasztalat, a rutin, amikor már kisujjban van a szakmai tudás (amit később egyetemi tanulmányokkal is bővítettem). A rutin egyrészt nagy segítség, mert megkönnyíti a munkát, másrészt azonban a kiégés egyik forrása lehet. Ezért folyamatosan meg kell(ene) újulni, rugalmasan alkalmazkodni kell(ene) a folyton változó körülményekhez. S biza ez nem mindig könnyű.
A nap sem ér véget a munkaidő lejártával. A délelőtt során felmerülő problémákat a pedagógus délben gondosan összecsomagolja, mint a tízórai maradványait, szépen hazaviszi és otthon, mint lerágott csonton rágódik, ha kell hosszú napokig. Szegény férjek: hány megoldatlan konfliktust, rosszul kezelt problémát, nehezen kezelhető Pistikét sírunk ki a vállaikon!
Hogy el lehet-e fáradni? Szeretném azt mondani, hogy nem. De sajnos: igen.
Naponta, ha kell. Délben, amikor nyúzottan beesel az ajtón, irigykedve nézed a reggelről maradt kifacsart citromot. Az évek múlásával a hegymászókötélnek hitt idegek biza elvékonyodóban, fogyóban a türelem, egyre több idő szükséges a regenerálódáshoz, fogy a MagneB6, mint a cukor. A pedagógus is emberből van, vannak rossz napjai, anyagi, családi, egészségi problémái. De minden nap újra meg újra megrázza magát, mint a mesebeli táltos paripa, és igyekszik ismét helyt állni több, kevesebb sikerrel.
Kíváncsi szempárok közt, árgus tekintetek kereszttüzében telnek napjaink.
Minden pillanatban nevelünk: a személyes példánkkal, a személyiségünkkel, az értékrendünkkel, az egész lényünkkel. Ahogy egy kollégához szólunk a folyosón, ahogy megtöröljük a roma gyerek orrát, ahogy letöröljük egy elhunyt csigát sirató kisfiú könnyeit, ahogy teli torokból nevetni tudunk a saját nyelvbotlásunkon, ahogy lelkesedni tudunk egy feladaton, ahogy elnézést kérünk, ha tévedtünk, ahogy elrikkantjuk magunkat, amikor az ötödik, normál emberi hangerővel elhangzó utasításra se mozdítja füle botját Pistike, ahogy viseljük a karkötőnket, szoknyánkat és frizuránkat.
Sokszor döbbenten hallom vissza szavaimat, szófordulataimat, de még a hangsúlyt is.
Ilyenkor ismételten tudatosul bennem, hogy mekkora hatalmunk van nekünk, tanítóknak, ugyanakkor milyen iszonyú nagy a felelősségünk.
És, hogy mi az elégtétel? Amikor a csillogó gyerekszemekbe nézel egy izgalmas kirándulás után, amikor az „aha, értem” tekinteteket látod egy jól sikerült óra vagy magyarázat után, amikor a kusza vonalakból összeáll az első szó, amikor szinte észrevétlenül a válladhoz dörgöli arcát a fiúcska, aki amúgy „utál” téged és az iskolát, amikor a kislány, akit több hónapig nem tudtál szóra bírni, egy izgalmas kísérlet közben a térdeden pihenteti meg a kezét és kibuggyan belőle egy „azta!, amikor az előkészítős fiúcska a nap végén a világ legtermészetesebb hangján, választ sem várva közli: szeretlek, tanci!... ilyenkor csak lebegsz testetlenül a rózsaszín flow-ban.
Sokszor megfogalmaztam magamban, hogy milyen isteni áldás, hogy a munka számomra végtelen örömforrás. Soha, egy pillanatig sem éreztem azt, hogy máshol kéne lennem, egyebet kéne csinálnom.
Ha ma kéne pályát választanom, ma is ugyanezt választanám.
Kisgyerekekkel foglalkozva megtapasztaltam, hogy számukra a pedagógus a szülő és Isten felett áll. Amit a tanító néni mond, az felülírja a szülő szavát, de még a Szentírást is.
Jó néhány éve történt. Farsangra készültünk az osztállyal. A farsangi mulatság időpontját beírtuk az üzenőfüzetbe: február 25-e, szombat. Az egyik szülő mesélte, hogy otthon nézegették a beírást, egyeztették a naptárral, de valami nem stimmelt. Február 25-e nem szombatra esett. Próbálták tisztázni a helyzetet, mire a kislány ellentmondást nem tűrő hangon vetett véget a dilemmának:
–Mindegy, hogy mit ír a naptár! A tanító néni azt mondta, hogy február 25-e szombat, s akkor szombat!
A kislány azóta már nagylány lett. És bizonyára tudja, hogy nem mindegy, hogy mit ír a naptár.
Márpedig ma azt írja, hogy június 6-a van:
Isten éltesse hát a pedagógusokat! Boldog pedagógusokat kívánok!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
