Pontosan így volt ez a minap is, amikor hazafele indulva bedöglött az autó. Az én kis szappantartóm, amit azért szeretek, mert könnyen lehet vele parkolni, mindenhová befér. Mert ugye, többéves vezetési tapasztalattal is frászom van a szűk helyektől.
És igen, ha tolatok, mindig lehalkítom a rádiót, hogy jobban lássak.
Próbálgattam újraindítani a tragacsot, de semmi sem történt. Felment bennem a pumpa, de a helyzetet meg kellett oldani, így először édesapámat hívtam fel. Majd, hogy jobb legyen, a telefonom merült le. Ebben a pillanatban már a sírás kerülgetett, és egyet a kerékbe is belerúgtam, hátha legurul a lejtőn a fránya gép. Néhány pillanatra sikerült töltőre tenni a telefont, másodjára a vőlegényemet hívtam, akit egyébként apukám már értesített.
Ha az autóval van baj, tuti nem a legjobb barátnőjét hívja fel az ember.
Nagy nehezen sikerült felemelni a motorháztetőt. Nagyjából tíz percig nézegettem, bár tisztában voltam azzal, hogy az aksival lehet a gond. A hóesésben mérgelődve nemsokára egy autó fékezett le mellettem. A barátnőm barátja szánt meg, és sietett a segítségemre. Időközben a párom is megérkezett. Ekkor már nyugodt voltam. Tudtam: a férfiak meg fognak „menteni”. Az autó beindult, én pedig vigyorogva köszöntem meg mindenkinek a segítségét, hazafelé a rádióban vidám dalok szóltak, és én hangosan nevettem a történteken.
Nem várok én semmit nőnapra. Nem kell csoki, sem puccos virágcsokor.
Nem kell gyertyafényes vacsora, mert számomra az ilyen helyzetek bizonyítanak: amikor lehetek elesett, tanácstalan, hisztis, és mégis „megmentenek”.
Segítenek, mert teljesen rendben van, hogy nem értek az autószereléshez. Mert teljesen rendben van, hogy érzelgősen elsírom magam. Hogy csokit eszem, és kihagyom az edzést. Hogy a vasárnapi ebéd nem sikerül jól, és nincs kedvem takarítani. Hogy minden oké azzal, ha olykor engem, a nőt is meg kell „menteni”. Csak egy kicsit.
És kell-e több figyelmesség annál, minthogy fél óra leforgása alatt három úriember jött kérdés nélkül a „megmentésemre”? Ajándék és virágcsokor helyett valami sokkal értékesebbet kaptam az idén nőnapra: a megértését annak, hogy olykor szükségem van a hőseimre.
Kimelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Jó nő – Vajon milyen?
Ez az a kérdés, amely majdnem mindenik nőt felcseperedése óta valamely életszakaszában intenzíven foglalkoztatja. Bevallom, engem nagyon érdekelt kisiskolás korom óta. Amikor Robiba lettem szerelmes, ő pedig Évába. Vajon miért nem belém? Vajon én miben vagyok más, mint Éva? Talán nem vagyok annyira jó tanuló, olyan barna, olyan alacsony, olyan… bármi. (Cikkünk a 2021-es Nőileg magazin márciusi számában jelent meg.)
