Nyár volt, pulykáék szépen cseperedtek, legelésztek az udvaron, a tojókat és kakasokat már én is meg tudtam különböztetni ránézésre. Sok vizet nem zavartak, a zaj is tűrhető volt, a szag kevésbé, de megszokja az ember lánya. Egyre gyakrabban történt azonban, hogy az ebadták átrepültek a kifutó villanypásztor-kerítésén. „Nem arról volt szó, hogy ezek a fehér pulykák nem repülnek?” – kérdeztem. „De” – felelte a Gazda, s tanácstalanul téblábolt az udvaron.
Két út áll előttünk, dobta oda: vagy újabb villanypásztort húzunk az egyébként is szedett-vedett, keresztül-kasul huzalozott udvaron, vagy levágjuk a tollukat.
„Hogy mi???” – szörnyedtem el. Igen, a legegyszerűbb úgy véget vetni a baromfi szárnybontogatásának, ha a szárnytollainak végét levágjuk. Minden nap egy újabb lecke.
Nekiveselkedtünk: a „hozományomból” előkotort szabóolló a kézbe (csak anyu ne lássa, hogyan becstelenítem meg legjobb ollóját), ő meg szerre fogta be a madarakat. Szárny kifeszít, s ekkor jöttem én, és rövid fazonúra szabtam a pulyaszárnyakat. Nem is olyan egyszerű meló ez, vastagtollú a pulyka, rendesen neki kell veselkedni. A kezem felhólyagosodott az ollótól, közben teljesen ránk esteledett, így fejlámpákkal folytattuk a munkát. A pulykák is türelmetlenek voltak, a mi lelkesedésünk jelentősen lankadt, így történhetett meg, hogy
az egyik madár szárnya kicsúszott a fogásból, és a frissen lemetszett, éles tollvégekkel arcul csapott.
Addig csupán egyszer ütöttek rendesen arcul (buliban mellé ment az ököl, és a szele az én arcomat érte), de ez sokkal-sokkal rosszabb volt. A döbbenettől-fájdalomtól mozdulni sem bírtam, a párom is csak nézett, hogy ebből most mi lesz. „Khm, kicsit véres vagy… Jobb lenne, ha megnéznéd a tükörben” – mondta. Ijesztő volt az óvatosság a hangjában, de én, amazon, felszegett fejjel, egy pisszenés nélkül sétáltam be a házba. Úristen, amikor szembenéztem magammal: mint egy bozótharcos, a bal orcámtól az orromon, szemhéjamon át a homlokom jobb oldaláig nyolc vöröslő sáv, szépen gyöngyöztek már a vércseppek itt-ott.
A pityergés nem bizonyult jó ötletnek, veszettül csíptek a sós könnyek. Legalább szimmetrikusak, jegyezte meg a párom.
Másnap reggel meló: szépen belilult a szárnycsapás helye, a nyolc karcolás kidagadt, vöröslött. Minden sminktudásom bevetve alapoztam le újra és újra a harci sebeket. Kevés sikerrel: továbbra is úgy néztem ki, mint egy bozótharcos, rossz sminkben. Mentő ötletként a mélyebb dekoltázs mellett döntöttem, figyelemelterelő taktikaként.
Gyűléssel kezdődött nap, leszegett fejjel ültem a kerekasztalhoz… Tapintatosak voltak a kollégák: mindenki úgy próbált bámulni, hogy az ne legyen túl evidens. „Jó, akkor elmondom” – szakítottam félbe a beszélgetést. „A tegnap délután a pulykák szárnytollát vágtuk le, mert...” „Figyelj, inkább valld be, hogy kocsmáztatok, hazafele leszédültél a magas sarkúdról és beleestél a bozótosba. Azt legalább elhisszük” – így a kedves kolléga.
A hegek szerencsére elhalványultak (bár azon a nyáron tényleg csíkosan barnult az arcom), és mára már megtanultam, a falusi élet nálunk oly abszurd néha, hogy talán jobb, ha azt mondom: sokat ittunk és ezért történt.
Kiemelt kép: Shutterstock
