Amikor először olvastam az interjút, a mélysége mellett mégis egy „üzenet” volt, ami „nekem szólóan” a leginkább megragadt bennem: „…álmatlansággal, sőt, depresszióval is kezeltek, és ezt nem szégyellem”. Jómagam is ismerem a depresszió természetét. Nem a divatos „ma épp depis vagyok” módon, hanem diagnosztizált állapotként. Mert a lehangolt helyzetek akár jó kifogásként is használhatóak, a valódi mentális zavarainkat azonban sajnos, mindmáig szégyenként, „bélyegnek” éljük meg. Miközben lehet, hogy hosszabb és nehezebb feladat kijönni belőlük, mint felépülni, például, egy lábtörésből. Persze, utóbbi sem könnyű feladat.
Miért olyan nehéz elviselni az életet, élni a jelent? Mi sem tudunk most választ adni erre, de időről időre próbálkozunk olyan támpontokat adni, amelyek kiutat jelenthetnek, valamint az élet értelmére, örömeire is egyfajta lehetőséget mutatnak. Mint például az Egyensúly rovatunk témája is: a felnőttkori tanulás. Van olyan ismerősöm, aki bár a kimagaslóan művelt emberek közé tartozik, amíg diploma nélküli volt, folyamatos szégyenérzettel élt emiatt. Úgy tudom, ezért szerzett diplomát – bár
Ez csak pár gondolat a friss lapszámunk tartalmához, de bőven van, amiben elmélyülni ezúttal is. És engedjük át magunkon Kossuth-díjas írónk üzenetét, ami az utóbbi időszak kedvenc interjú-címe számomra: Boldogok akkor vagyunk, ha nem gondolunk a boldogságra.