Történt egyszer, hogy készültem haza Csíkból a szüleimhez Magyarországra, a Nyírségbe, és nagyon vágytam rá, hogy az Anyukám főzzön nekem otthon egy jó töltött káposztát. De Magyarországon nyáron már nem igazán lehet kapni leveles savanyú káposztát, vagyis lapit. Mondtam Anyukámnak, semmi baj, viszek én Székelyföldről, itt mindig hozzá lehet jutni. A csíki káposzta világhíres, Tamási Áron Ábelje is így kezdődik: „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett”.
Igen. S ott van Csíkszépvíz, ahol minden évben még káposztavágó fesztivált is tartanak.
Há’ mér’ ne vigyek én ebből a csodakáposztából Szabolcsba, gondoltam.
Így is történt.
A csilliós káposzta elindul Magyarországra
Megvettem a csíkszeredai piaccsarnokban a káposztát, bekötöttem három pungába, majd barátnőmmel kora reggel felszálltunk a Hargita IC-re, a csomagot pedig feltettük a vonatülés fölé a polcra. Utaztunk, nézelődtünk, amikor egyszer csak észrevettük, hogy az utasok feje forog jobbra, forog balra, előre, hátra, és feltűnően szimatolnak. Ekkor döbbentünk rá, hogy bizony a savanyú káposztán hiába van három réteg borítás, az olyan kőkemény szagot áraszt, hogy ahogyan Apukám mondta volt, kabátot lehetett volna akasztani a masszív ájerre. Mi úgy tettünk, mint akik nem is sejtik, honnan jön az odvas bocskor szag, de amikor már nagyon kellemetlen volt, barátnőm megragadta a szatyrot, és ki akarta hajítani a szajrét valahova a Maros mentére. Maros mentiből a nóta nagyon szép, de az odarohadt savanyú káposzta nem annyira, nem is beszélve arról, hogy irreálisan drága volt, csillióba került, konkrétan több ezer forintot fizettem érte.
Dulakodtunk kicsit a zőccségér’ (képzeljetek el két kisminkelt, csinos, szép ruhás, kulturált kinézetű lányt, amint verekszik egy büdös pakkért a vonaton), de sikerült megszereznem,
és bedugtam a hátizsákom aljába, ami nem ért semmit a vonat levegőjét illetően. Nem volt francia budoár illat továbbra sem, de minden ruhámnak vállalhatatlan záptojás szaga lett, mire átértünk a határon.
A határ. A vámosok is furcsán pillogtattak, az egyik meg is jegyezte a társának, nem tudja, honnan jöttek a mai utasok, de nem szokott ilyen istentől elrugaszkodott szaguk lenni. Lapítottunk.
A gasztrokaland tovább bonyolódik
A történet még egy csavart vett, mert először Budapestre érkeztünk, hogy három napot eltöltsünk a Kedvesemnél. Hozzá a pályaudvarról taxival mentünk, amire a barátnőm azt mondta, őt megöli a szégyen, ha beülünk a csomaggal a taxiba, immár hajítsuk ki végre, de vérremenő harcot vívtam az aranyárban mért savanyú káposztáért itt is. A taxis végigszimatolta az utat, maxon zúgatta a klímát és időnként az ablakot is lehúzta, de nem kérdezett semmit. Fejedelmi borravalót adtam.
A Kedvesem nem volt otthon, amikor megérkeztünk, zongoraművész lévén koncertje volt aznap, ám utólag mesélte, hogy amikor éjjel megjött és kinyitotta a hűtőt, azt hitte, meghal. Rögtön megtalálta a bűnös zacskót, megfogta és kitette az erkélyre, mert elmondása szerint nem lehetett mellette megmaradni. Júniusban, Budapesten, nagypolgári ház negyedik emeletén úgy tűz a nap, hogy a tükörtojást simán meg lehetne sütni az erkélykorláton. Na, káposztánk még ott is aszalódott egy kört, aminek az lett a vége, hogy megbuggyant, és ki kellett dobni, bár a Csávóm felvetette, hogy veszélyes hulladékként kéne megsemmisíteni.
