Én épp úton vagyok. Pár napja, hogy elindultam stoppal, ami konkrétan azt jelenti, hogy állok az út szélén és integetek, hogy valaki vegyen fel. A lány, akivel úton szeretnék lenni, egyszer azt mondta, hogy elég gáz dolog harmincöt évesen stoppolni. Hogy lehet így élni? Nincsenek véletlenek, most ő is stoppol valahol Írországban, és rájött talán, hogy ez milyen jó dolog. Innen üzenem neki, ha kész, mehetünk együtt stoppolni, tudok egy hosszú utat!
Autót stoppolni nem könnyű, ott állni az út szélén télen, nyáron, melegben, esőben, sokszor kényelmetlen, kiszolgáltatott az ember, másokra van utalva és bízva arra az időre, amíg eljut A pontból B pontba.
Az út során az égbolton átrepülő madarakat, a napkorongot és az emberek gondolkodását, mondatait sokszor figyelem, hogy megértsem önmagam, az életet és a világot, ahol élünk. Keresem Istent, sokszor kifárasztom a lelkem, hogy szóljon az Örökkévaló, mondja meg nekem, merre menjek, melyik a jó út. Egy naiv istenhit ez. Olyan kedves, de gyermeki. Nincsenek véletlenek! (Tessék, még egy nagy közhely az életünkből.) Nem véletlen, hogy türelmes az Isten, sokszor nagyon türelmes, bár ő is látja ezt a rohanó világot, mégsem olyan, mint az ember. Sír, fáj neki, nem húzza vissza segítő akaratát, az ember az, aki nem nyújtja felé a karját.
Igenek és nemek vannak. Most fekete-fehér minden. Tiszta és világos vagy mégsem, sokszor nem értem, és azzal zárom, hogy biztos, Istennek humorérzéke is nagyon nagy van. Így már „jártam meg” párszor. Aztán utólag nevettem magamon, ha összejött, s sírtam is, ha tudtam. Azt tanulom, hogy igen és nem létezik csak, most kicsit szűkítem a világot, mert
Hosszú ideje igyekszem figyelni, mindenre és mindenkire, amivel és akivel találkozom. Négy-öt napja stoppolok itthon, Erdélyben, nem hosszú távok ezek, mégis nagy utakat járok be a lelkem és a jól ismert falucskák és városok között. Sok emberrel és gondolattal összehoz így az élet. Elmerengek a beszélgetések alatt, próbálom összerakni a történéseket, keresem a választ, hogy hová tart a világ, miben hisznek az emberek, és hogyan látják a jövőt.
Az egyik fiú, aki megállt és felvett, harminc év körüli, unja a munkahelyét, sofőr, és azt mondta, hogy az élete nem vezet sehová. Szó szerint idézem, benne van a mókuskerékben, rengeteget dolgozik, tudja, hogy mi az a fogyasztói társadalom, és miután kifizeti a számlákat, az ételt, az autó utáni adót, a bért, a telefonszámlát és a YouTube prémium előfizetést, alig marad egy kis pénze. Könnyű azoknak, mondja, akik sokat utaznak, látja a hátizsákomat, és ő YouTube-on követ egy-két ilyen utazót, mint én, és nem tudja, hogy nekünk honnan van pénzünk az utazásra. Mondtam, hogy
Tedd ezt te is, barátom, bízz az emberekben, és maradj az úton! Utána egy férfi vesz fel, csíki ember, 20 éve él egyedül, dohányzik az autóban, engedélyt kérek, hogy rágyújthassak én is. Bezzeg régen jobb világ volt, mondja ő, amikor még lehetett bent cigarettázni a vendéglőkben és a kocsmákban. De ma már ezt sem engedik meg, mert azt akarják, hogy az emberek elszigetelődjenek egymástól, ne barátkozzanak, és megszűnjenek a közösségek. Valahol látom benne a rációt, még ha nem is pontosan ezért szüntették meg a vendéglőkben a dohányzást.
Nincsenek véletlenek, igenek és nemek vannak és az ember felelőssége, kitartása, mantrázom magamban a saját gondolataimat. A Covid is pont ezért volt, mondja a férfi: népirtás, neki is sok falubeli barátja volt, aki meghalt, de olyan is volt, aki a lélegeztetőgép csövét kitépte, és pizsamában hazament falura a kórházból. Na, ő megmenekült, a többi barátja nem. Őket eltemette, s bár nem volt szabályos, de ott volt a temetéseken. Még ma sem egyértelmű számomra se, hogy mi is volt igaz és mi nem a Coviddal kapcsolatban. Más történetek jutnak eszembe, volt, aki kitartott a döntése mellett, elutasította az oltást, és volt, aki kérte. Én ebből a félelemre emlékszem, egy világ volt bizonytalan, sokszor és sokan féltünk, hogy mi lesz. Talán még ma is sokan félnek.
Tovább megyek, Szovátán a benzinkút mellett állok, amíg stoppolok, egy cigány asszony kedves megjegyzéseket tesz a külsőmre, aztán szóba elegyedem vele, úton vagyok, kereső ember vagyok, az ilyeneket még könnyebb befolyásolni. Meg is egyezünk, hogy 20 lejért a tarot kártya segítségével megmondja nekem, hogy mi lesz a jövő. Azzal kezdi, hogy ne siessek, ő ezt tapasztalatból mondja, mert aki siet, az mindig elkésik, aztán rátér a lényegre:
Már állt az autó, várt, amikor a húsz lejt az asztalon hagytam, megköszöntem és elsiettem. Klisék voltak, nyugtázom magamban, nem biztos, hogy a jóslatokra kell az embernek hagynia magát. Bár a gazdagság, amit jósolt, kecsegtető, mégis sokszor nem a pénz miatt vagyok boldog, sőt attól sem, amit azzal veszek. Több van a világban és az emberekben ennél. Ezt tudom, ebben hiszek. Az út során eszembe jut egy vak nő, akinek a történetétől ma is kiráz a hideg. Fiatalon veszítette el a látását, először az egyik, aztán a másik szeme világát. Azt mesélte, akkor kezdődött el az élete, amikor elveszítette a látását. Hát ettől most is végigfut a hideg a hátamon.
Közben megjártam még egy magas hegyet is, hogy hátha Isten hangja ott jobban hallatszik, mégsem szólt. Csak az út vége előtt megerősödött bennem, hogy az igenek, amiket mondok, legyenek igenek, és a nemek maradjanak meg nemnek. Most ez a lecke, ez az élet nagy tanítása. Bezárom egy jó barát történetével, aki vívódik biztosan most is, és küzd, de testvér, hátha segít most az, amit ide leírtam. Nem az életeden! Azon csak a te akaratod, a kimondott igenek és megtartott nemek tudnak segíteni. Egy másik erős lélektől hallottam, hogy nem szabad feladni, s én ma hozzáteszem, nem szabad feladni önmagunkat sem!
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Megvan-e mindene? Elég trendi a táskája?
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
