Elsőszülötte érkezésekor kerítette hatalmába először ez az érzés. Szeptember volt. Minden készen állt, a teljes babakelengye. Babakocsi és kiságy, rengeteg kis pihe-puha, örökölt csecsemőruha, illatosan és tökéletesre vasalva. Egy dolgot kivéve, azt a ruhát, amiben a kórházból majd haza szállítják a kicsit.
Egy, még gyermektelen barátnője tette fel neki a kérdést, kissé félvállról: Mégis minek kell ekkora dolgot csinálni ebből? Egyáltalán miért annyira fontos, hogy teljesen új legyen? Kissé elgondolkodott a válaszon, tényleg, miért is? De nem tudott felelni. Akkor azt mondta, hogy azért, mert el szeretné majd rakni emlékbe.
Két védőburok alatt töltött év következett, amikor az ősz nem jelentett egyebet, mint hosszú babakocsis sétákat a színpompás természetben, a kert bőségét, elcsendesülést.
Megfelelő a ruházata? Elég trendi a táskája? Nem különb másnál? Kell-e még egy n-edik leggings is, mert ugye hupikék még nincs? Idővel, napközi-, most meg iskolakezdéskor még hatványozottabban köti gúzsba a megfelelni akarás.
Tudja és vallja, hogy nem ebben mérik a gyermeket. Mégsem tudja lehámozni torkáról a fojtó kezet.
A nagytestvértől örökölt, elnyűtt tréning szettért. Az alkalomhoz valahogy soha nem illő ruházatért. Az éveken keresztül kísérő gúnyolásért.
Tudja, ezek az ő gyermekként szerzett sebei. Lelkét nem gyógyíthatják a felhalmozott kacatok, más módot kell találnia. Mégis, ha a nyár vége felé közeleg, listákat készít, tervez, rendszerez. Felőrli. Főként, mert éppen az ellenkezőjét közvetíti gyermeke számára, mint amiben ő maga hisz. Át kell formálnia valahogyan ezt a felemésztő energiát.
S ahogy a fáról szállingózó falevél, ölébe hullik a felismerés is. Először a didergő kislányt kell felmelegítenie, átölelni és levetkőztetni vásott ruháiból, kisimogatni belőle évtizedek bántását, felöltöztetni szeretettel.
Nem először tapasztalja, hogy ha ő maga megteszi az első lépést, minden összefog a gordiuszi csomó kibogozására.
Szabadnapok következnek, tökéletes alkalom a külső-belső gardrób rendbetételére. Minden felesleges, kinőtt, de még jó állapotú vagy megvásárolt, de sosem használt ruhadarabot egy jókora dobozba rak, és eltökéli, hogy olyan kisgyermekes családoknak ajándékozza, akik igazán hasznát veszik. Persze, kislánya is benne van mindig a ruhapakolászós programban. Próbálgat, megörül minden rég elfelejtett ruhadarabnak. Egy lila viharkabátot húz ki a szekrény aljáról. Magához öleli. „Anya, ezt nézd, úgy szeretem ezt a kabátot. De most már kicsi. Zsuzsinak adom. Neki adhatom? Hogy ne fázzon.”
Büszkeség és öröm könnye marja a torkát, s mintha minden kiválasztott ruhadarabbal egyre könnyebb lenne a mellkasa.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Asszonylét. Lépésszámláló
Az ágytól az asztalig két lépés. Az ágytól a mocskos vödörig tíz. De ha kérem, ide teszik nekem az ágy mellé. Az ágytól a kapuig ötvenkét lépés. Régebb nem számoltam. Hogyhogy nem vettem észre, hogy vénülök?
