Megfogja mindkét vállam, mélybarna szemeit tekintetembe fúrja, és úgy mondja, hogy többé ne férjen kétség: Tényleg szép vagy! Zokogni kezdek.
Azt hiszem, életemben először mondja nekem ezt valaki így, hátsó szándék nélkül, őszintén. Eszembe is jut ott, akkor egy közelmúltbeli méltatlan kapcsolatom ismerkedési és egyúttal egyetlen fázisa. Konkrétabban egy sms egy hímneműtől: Nem vagy csúnya, de hallod-e, miért olyan vastagok a lábaid?
Igaz, most elememben vagyok. Végre kiléptem egy öt évig húzódó mérgező párkapcsolatból. Egyedül tartom fenn a lakásom, egészséges, reformkonyhát vezetek. Nagy gonddal, magam készítem az ételeim. Persze, ez elsősorban nem az egészségről, hanem továbbra is görcsösen a plusz súlyom leadásáról szól. Minden nap sportolok. Úszom, szaladok, csoportos edzésre járok. Jó a kondícióm, tele vagyok életenergiával. Kilóimban is megmutatkozik, hogy jól vagyok.
Más eszközöm továbbra sincs. Másnap jöhet az önmarcangolás és büntetés.
Így talál rám a szerelem. Egy olyan férfi személyében, aki számára a nő egy misztérium. Aki szerint csúnya nő nem létezik. És akinek a női test életet adó, szent.
Egyik nyári este – még a legelején – a kis szigetünkön, a lakásomon vagyunk. Épp a hűtőbe pakolom a vásároltakat, amikor kicsúszik a kezemből, és a földre zuppan egy doboz tojás. De hülye vagyok! – mondom, számomra megszokott módon.
Bár a valaha volt legjobb formámban vagyok, ami a testieket illeti, továbbra is dugdosom a lábaim. Hosszú ruháimtól, s ha egy mód van, nadrágjaimtól sem vagyok hajlandó megválni, a legnagyobb kánikulában sem. Kérdezgeti, miért nem veszek rövidet, hisz fiatal vagyok és formás. Hogy tehetem ezt a saját testemmel? Szép lassan elkezdi lesimogatni rólam a bár biztonságot adó, de hasztalan ruháim. Megérzem, hogy ő egy más szemüvegen keresztül néz engem.
És egy icipicit magam is bele-belenézek ebbe a szemüvegbe. Olykor már meg tudom simogatni magam. Elkezdem tanulni tőle az öngondoskodást, önmagam, a testem tiszteletét. És mindaz, ami addig számomra nagyon távoli és mellékes volt, elkezdem figyelni magam és a testem szükségleteit. A pihentető alvást, a jó minőségű, friss levegőt, a mértékletességet, a kényelmes és természetes alapanyagú ruhákat, a friss alapanyagú ennivalót, az idény zöldség-gyümölcsöt.
Tudom, nagyon hosszú még az út.
Amikor az elsőszülöttünket vártuk, nagyon sokat szorongtam a gyarapodó súlyom miatt. Féltem, hogy újra az a kövér lány leszek, és ő megismeri azt, aki mindig is voltam. Minden héten fotót készített a gömbölyödő pocakomról. Én, visszanézve a fotókat, csak az egyre vastagodó combjaim és narancsbőröm láttam. Ő pedig valósággal gyönyörködött, és minden egyes alkalmat megragadott, hogy elmondja, milyen szépnek lát. Az utolsó trimeszterben jártunk már, amikor egy rendezvényre kellett mennünk. Csúnyán dagadtak a lábaim. Magassarkú? Ugyan, szóba sem jöhetett. Felvettem egy földig érő kismamaruhát, de utolsó percben sikerült a szemceruzámmal egy jókora vonalat húznom a világoskék textíliára. Nem volt más hosszú ruhám, amibe belefértem volna. Sírni kezdtem, hogy ilyen dagadt lábakkal én bizony nem veszek rövid ruhát, tuti, hogy nem megyek. A fotelen ültem alsóneműben, dacolva.
Elhittem neki. Térdig érő ruhában fürdőztem a bókokban egész délután. Hányszor és hányszor vettem el magamtól a lehetőséget, és hány alkalmat keserítettem meg saját magam számára eddigi életem során?
Az apás szülést követően pedig még magasabb szintre lépett a testemhez való viszonyulása.
Amióta megismerkedtünk, szoktam mondani, voltam én már kólásüveg minden méretben, felestől kétliteresig. Plusz-mínusz harminc kiló. Mintha mellékessé vált volna az idők során. Soha nem tett megjegyzést a külsőmre. Mindig talált benne valami szépet. Én pedig – mint a diák, aki azért tanulja meg a leckét, mert tiszteli a tanárát, és röstellné, ha nem tudná –, sosem éltem vissza a helyzettel. Sőt, mindig jobb akartam és akarok lenni ma is, testileg-lelkileg egyaránt. Persze, tudom, sosem valakiért, mindig saját magamért legyek jobb, de mennyivel könnyebb mégis, ha valaki hódolattal és elfogadással tekint ránk. És ha felfelé szeret az, akit társunknak hívunk.
korábban írtuk
Lukácsi Katalin: A gyermeket védd, ne a (családi) titkot!
Titkolhatja-e egy anya az édesapa kilétét például? Melyek az erre vonatkozó jogi szabályozások? Lukácsi Katalin ügyvéddel ezúttal a családi titkok kérdéskörét kapirgáltuk.
