Egyszer egy szakmai levelezési lista tagjaként voltam kénytelen szembesülni az irigység egy speciális válfajával, a szakmai féltékenységgel, nem volt kellemes. Természetesen én is kattintottam már túl hamar, figyelmetlenül...
Életem első sms-ét életem első mobiltelefonjáról, kezdő kismamaként, egy újszülöttel a karomban küldtem el.
– Hozzál tejet s kenyeret! – írtam a férjemnek. A nem túl cizellált üzenet azonban egy barátunk postaládájában landolt, aki igazi székely módjára csak annyit válaszolt:
– Én-e?
Emlékszem, nem mertem megkockáztatni még egy tévedést, inkább felhívtam, és élőben exkuzáltam magam.
Volt idő, amikor a képernyőzárakkal gyűlt meg a bajom. Akkoriban leginkább értelmetlen üzeneteket küldözgettem fűnek-fának. Mint utóbb kiderült, egy fiatalembernek pedig sok-sok lájkot. Meg is kérdezte:
– ????
– Bocsi, a telefonom a táskámban téged lájkol – mentegetőztem.
– Tetszik a telefonod! – jött a válasz, aminek hatására gyorsan megtanultam rövidre zárni képernyőt és virtuális beszélgetést egyaránt.
A félrement üzenetek sora itt természetesen nem állt meg. Egyik alkalommal egy szakmai cikkel lógtam egy gyerekújságnak. Hétvége volt, csak röviden szerettem volna jelezni a főszerkesztőnek, hogy bár határidőn túl, de hamarosan küldöm az irományt:
– Mindjárt meglesz, este küldöm az anyagot – írtam. A Messenger ördöge azonban úgy akarta, hogy egy távoli ismerősömet szórakoztassam:
– S jó az anyag? – kérdezte vicceskedve, bennem pedig felsejlett, hogy ha eddig nem is, mostantól biztosan megfigyelnek.
Pár évvel ezelőtt az akkor debütáló facebookos élő videók hozták rám a frászt. Történt, hogy egyik este kissé sokáig ültem a fürdőkádban. Éppen csak rá akartam pillantani a telefonomon az órára, meg is lepődtem, hogy már éjfél felé jár az idő. Aztán még jobban meglepődtem, amikor azt láttam a Facebookon, hogy iskolánk egyik kisdiákja „élőzik” lelkesen az éjszaka kellős közepén. A döbbenettől meredten bámultam a képernyőre, amikor az influenszerpalánta kedvesen kiszólt nekem, hogy:
– Csókolom, Tünde néni!
Horrorfilm nem váltott ki még belőlem ekkora rémületet, a pillanat egy töredékéig valahogy azt hittem, hogy ha én látom a gyermeket, akkor ő is lát engem… Kapkodva letettem a telefont, azonban siettemben, gyermekpszichológustól és felelős felnőttől eléggé el nem ítélhető módon, lájkoltam a videót. Ezúttal is elnézést kérek a mit sem sejtő szülőktől! Nem gondoltam komolyan.
Megnyugtat a gondolat, hogy más is téved néha
Az már nem annyira, hogy ilyenkor is képes vagyok galibába keveredni, hagyományosan is. Egyik alkalommal éppen a délutáni kávémat kortyolgattam lazán, örültem a ritka pillanatnak, hogy nem kell visszamennem délután dolgozni. Megcsörrent a telefonom, a szám ismeretlen volt, de felvettem:
– Tíz percet késni fogunk, kissé nagy a forgalom, de érkezünk – csicseregte egy női hang, és nekem balsejtelmem támadt: Csak nem felejtettem el valakit?
– Elnézést, valószínűleg rossz számot hívott… – mondtam tétovázva.
– Nem, nem. Be voltunk programálva. Maga mondta, hogy ekkor jöjjünk – mondta a hang kissé sértődötten, és valóban, kezdett ismerősnek tűnni.
– Ha így van, ne haragudjon, valami félreértés történt, nem vagyok a kabinetben, nem tudom ma önöket fogadni. Kérem, jöjjenek jövő héten.
A nő némi fojtott haraggal a hangjában elköszönt, én pedig kissé zaklatottan ittam a kávémat. Fellapoztam a határidőnaplómat, senki se volt beírva aznap délutánra. Mi történhetett? Elfelejtettem volna? A nő hangja ismerősnek tűnt, biztos igaza volt, hogy időpontot adtam. Ilyen az öregség? Így kezdődik?
Még másnap is ezen tépelődtem, a családomnak is elmeséltem, a lányom nevetve megjegyezte:
– Mi van, ha nem is téged kerestek? Hátha a fogorvoshoz volt időpontjuk?
– Tényleg! Hátha tévedés! – csaptam a homlokomra. De valami csak nem stimmelt. Nem tudtam, ki az, de abban biztos voltam, hogy ezzel a női hanggal én már beszéltem. Gyorsan végigpörgettem a híváslistát, és valóban, ott virított a szám egy héttel azelőttről is. És akkor összeállt a kép: pszichológust keresett kamasz fiának egy aggódó anyuka. Nem tudtam elvállalni, de megadtam a kolléganőm telefonszámát, akihez körzetileg tartoznak. Tegnap biztosan a kolléganőmet keresték véletlenül az én számomon, s én önhibámon kívül lemondtam a konzultációt. Azonnal felhívtam az ismeretlen nőt. Ezúttal nagyon kedvesen szólt hozzám. Megkérdeztem, hogy sikerült-e felvennie a kapcsolatot a kollégával. Igen, mondta, csak még nem sikerült találkozniuk. Elmeséltem neki, hogy jártunk.
– Mi van? – kérdezte most már ő is nyugtalanul. – Tegnap a másik pszichológus várt, s én magával beszéltem?
– Úgy tűnik, ez történt…
– Jaj, Istenem, tiszta hülye vagyok! Most mit mondjak a másiknak?
– Mondja el, mi történt! Én is ezt fogom tenni. Felhívom a kolléganőt, és elmondom, hogy tévedtünk. Megesik ez. Emberek vagyunk.
– Hála Istennek! – köszönt el az ismeretlen, s én boldog voltam, hogy mezeidetektív-karrierem véget ért.
Kiemelt kép: Shutterstock
