Egy hónappal ezelőtt megszólalt iskoláitokban a csengő, azt ígérték, utoljára, most már a nagybetűs Élet vár benneteket. Persze, sejthettétek, hogy nem úsztátok meg ezt ilyen könnyen. Valójában a szobátok pokla, a könyvtárak cellái, a kidolgozott tételek és a bekamerázott tantermek ajtajai tárultak fel.
Négy év ment rá az életetekből, hogy ezekre a jeles napokra készüljetek.
Ebben a tanévben pedig 9 nyomorúságos hónap telepedett rátok, amely során olyan gondolatok is átsuhantak egyesek agyán, hogy kell-e ez nekik, nem lett volna jobb mégis egy szakképesítést szerezni? Többen közületek vártátok a vajúdás végét, amikor végre kézben tarthatjátok a mennyek kulcsát, egy darab papírt, ami majd bizonyít valamit és feljogosít valamire. Mert ugye a tananyag mellett lapáttal tömték a buksitokba, hogy ez a haláltusa vérre megy, és
ha elbuksz, eltipor a nyáj. De vajon tényleg ez történik?
Néhány generációval ezelőtt az érettségi után még arról folyt a szóbeszéd, hogy a diákok mindent lemásoltak, a szigorítások óta pedig arról, hogy mindenki megbukik. A jeles tanulók, a kiváló képességű gyerekek is, akik a középiskolát kiemelkedő eredményekkel zárták. Hibás volt a lusta tini, a karrierje és pénze után szaladgáló, figyelmetlen szülő, az inkompatibilis tanár, az elavult tanterv és az elcseszett tanügyi rendszer is. De
arról, hogy a diák is ember, arról nem igazán beszélt senki. Számokká váltatok, statisztikákká, akikkel elméleteket lehet alátámasztani vagy épp megcáfolni,
ám a jövőtökről sokszor még ti sem mertetek beszélni. Arra neveltek benneteket, hogy csak a számok a fontosak. Cetlikre, táblázatokba, naplókba vésett számok. Ti pedig – megfelelve a felnőttek elvárásainak – a legmagasabbakat akartátok egy kupacba gyűjteni, bármi áron. Senkinek nem volt fontos az, hogy átérzed-e Petőfi hazafias szavait, ha azokat a sorokat írod le a dolgozatban, amit elvár a tanterv… Eredménycentrikus, látszatvilág nevelt, ti csak be szeretnétek illeszkedni, és
most még elhiszitek, hogy 15–17 szám összegének az átlagával mérik az embert, majd négy-, egyenként háromórás dolgozat megírása megpecsételheti az egész létezéseteket.
Csak szólni szeretnék, hogy ez talán nincs így. Nem, nem feloldozást adok a bukásotokra, csupán szeretnék egy hang lenni, aki azt súgja, hogy nem vagy idióta, ha nem áll közel hozzád a román irodalom, és nem vagy értéktelenebb sem, mint a társaid, ha netán összetéveszted a kommunizmust a dadaizmussal.
Csupán mint egy volt tini, egy ex gimnazista mondanám nektek, hogy nem vagytok egyformák, és hiába próbálnak titeket „báremek” és diagramok alapján beosztani, mind mások vagytok, és más irányba visz az utatok.
Ha elvágtak az érettségin, akkor kipipálhatjátok a bakancslistátokon az első, mérsékelt pofont, amit az élet rátok sózott. De megsúgom, sokkal nagyobbakat is fogtok még koppanni, és jobban is fog az fájni.
Lesz még elszúrt lehetőségetek, amit már korrigálni sem lehet. Most mehettek ősszel újrázni, és zsörtölődhettek amiatt, hogy a szabadságharc 1848-ban volt, a Himnuszt Kölcsey írta, a regény nem novella, de mindezt rögzíteni valamiért szükségetek volt még egy adag nyári napsugár adta D-vitaminra. Aztán egy pont olyan, hullámosra vágott, fényképpel ellátott kartondarab lesz a jussotok, mint a többieknek.
Sose higgyétek el nekünk, akik már belesavanyodtunk az álmodozásba, hogy nem vagytok képesek hegyeket megmozgatni!
Ne ássátok el a vágyaitokat, tehetségeteket, mert a gazdasági mutatók szerint rátok épp nincs szükség! Ne adjátok fel a fényes jövőképeteket, mert ma rátelepedett a köd! Főként azokra ne hallgassatok, akik úgy kezdik mondandójukat, hogy „tudom miről beszélek, az én álmom is ez volt, de nem tettem érte eleget, hanem a biztos keserűség igájába hajtottam a fejem.” Kis szorgalommal és önkontrollal mind lediplomáztok (akiknek ez a célja), és tegyetek érte, hogy utána a határ a csillagos ég legyen számotokra, és ne merüljetek bele a várható köpködési lavinákba! Ne keressétek már az okokat, kibúvókat, hibásakat, csak a lehetőségeket!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Ballagások – Amíg az egyik imádkozik, a másik hangosan nevet
Középső fiunk ballagása volt. Ezek azok a napok, amikor jó, ha megfelelő mennyiségű zsebkendő van nálunk. Nem akarunk sírni, a könnyek mégis patakzanak. Nem akarjuk szomorítani a gyermekünket, mégis jólesik, hogy felszakadhat valami kimondhatatlan a lelkünkben.
