WC-technika ARCHÍV

Sokszor mondják ránk, nőkre, hogy érzés-lények vagyunk, az érzéseinket könnyebben, mélyebben megéljük, viselkedésünk a bociszemű könnyes meghatódottságtól a dobhártyalyukasztó sipításig megszámlálhatatlan formát ölthet sokszor pár perc leforgása alatt. Általában azt, ha valaki az érzéseire, megérzéseire hallgat, sokan nem egy kimondottan felnőttes erénynek tartják, az a „komoly” dolog, ha valaki racionális, objektíven is mérhető kőkemény tényekkel, észérvekkel tudja alátámasztani döntését, és ennek folyamata csakis a logika szabályai szerint történhet. Ez teljesen elfogadható lehet egy hivatalos vitafórumon, de a hétköznapi, kapcsolati problémáink kezelésében kimondottan olaj a tűzre.

„Most miért nyavalyogsz, semmi okod a panaszra, mindened megvan, miért kell járjál te pszichológushoz?!”

„Husika – komolyan nem tudom, hogy  lehet ezen megsértődni, hát becézlek!”

Ha már az érzelmi érettség útján bandukolunk egy ideje, akkor egy vihar utáni csendben talán el tudjuk magyarázni, mi is bántott, fájt, dühített az adott mondat után, de sokszor még magunk sem tudjuk. Meggyőzzük magunkat, hogy tényleg, nem is volt az olyan bántó, nem is akart megsérteni, ilyen ő, el kell fogadni, mi vagyunk túl érzékenyek, a mi rendszerünkben van a hiba.

Sokáig így éltem. Nem azt éreztem, amit éreztem, hanem azt éreztem, amit kellett (!) éreznem. Hogy ki szabta meg a ’kell’-et? Természetesen én. Nem, nem esik rosszul, á, nem, kibírom a sértést, a fájdalmat, a gyászt. Erős vagyok, „feldolgozok” én egy világégést is, nem lehetek gyenge, nincs idő sírdogálásra, milyen pszichológus lesz belőlem? Düh, indulatok? Neeem, csak a rendíthetetlen nyugodtság, nem pályázom meg a hisztis tyúk szerepét. Vágy, rajongás? Dehogy, még a végén kihasználják, s visszaélnek vele. Csak a mindig derűs, mindig kiegyensúlyozott, mindent elfogadó nő. Eltartott pár évig az önmegerőszakolás, addig, amíg egyre távolabb kerültem önmagamtól, belső valóságomtól, és el nem kezdtem hiányozni magamnak.

Aztán kidolgoztam egy módszert egyéni használatra, WC-technikának neveztem, sokszor szoktam ajánlani a klienseimnek is. Abban áll, hogy ha egy érzelmileg felbolygató beszélgetés, konfliktus közepette azt érzem, hogy valami nem stimmel, valami zavar, akkor sarkon perdülök, és teszek egy kétbetűs kitérőt: kimegyek a WC-re. Nem pisikálni, hanem önmagamhoz térni.

Leülök, és felteszek magamnak két kérdést: – Zsuzsim – mert becézem magam –, most mit érzel pontosan? Kicsim, mire lenne szükséged?

Kapcsolódó

A csendben, a pár perces egyedüllétben meghallgatom belülről a választ.

És mint aki megtalálta a bölcsek kövét, megnyugszom, határozott léptekkel kilépek, és közvetítem kifelé is, amit magamban találtam. A letisztított, megtalált érzéseim kőkemény érvekké nőttek, amelyeknek van logikájuk, ha érző emberek meg akarják érteni. 

Tudom, nem egy tudományos felfedezés, de kipróbálásra szívből ajánlom!

Cikkünk a Nőileg magazin 2020. márciusi számában jelent meg.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock