Szépséges lázadásaink

Emlékszel-e még, kedves Olvasó, arra a lánglelkű lányra, ifjúra, akinek már serdülőkorában határozott elképzelései voltak az abszolút Igazságról, kutatta, vitatta és próbálgatta a Szabadság határait, dörgedelmes kategorikus imperatívuszokat jelentett ki a Jóról, Barátságról, az Élet értelméről, a Szerelemről, Bűnről. 

Emlékszel-e még, kedves Olvasó, arra a lánglelkű lányra, ifjúra, akinek már serdülőkorában határozott elképzelései voltak az abszolút Igazságról, kutatta, vitatta és próbálgatta a Szabadság határait, dörgedelmes kategorikus imperatívuszokat jelentett ki a Jóról, Barátságról, az Élet értelméről, a Szerelemről, Bűnről. 

Aki saját igazságát tűzve zászlajára szembement a Szokással, a Szabályzatokkal, Törvényekkel, Rendeletekkel, és miután azok megbuktak a józan, még tiszta emberség vizsgáján, keserűen és csalódottan vette tudomásul, hogy a felnőttek lelke megkérgesedett, világuk törvényei, szokásai, szabályai bemocskolódtak, elárultak valamit, ami kapcsán mindenki úgy tesz, mintha az élet természetes velejárója lenne, sőt tudományos fogalmakkal aggatják körbe, mint szocializáció, kompromisszumkészség, mentegetve ezáltal egymást és saját megalkuvásaikat.

„Nem a fellegekben élünk, fiam, sem a lovagkorban, vedd tudomásul, hogy ha igazad van, ha nem ez a Törvény, ez a Szokás, ez a Rendszabály.

Ne gyere már nekem itt az ideáljaiddal, szállj le a földre, mi lesz így belőled, úton-útfélen átvernek.

Mit kell érzékenykedni, a mi korunkban is kaptunk egy-kettőt, mégse lett lelki nyomorék belőlünk. Azóta lettetek ilyen kikupáltak, amióta azokat a süket liberális maszlagokat tanítják nektek, hogy tanulók jogai, gyermekek jogai! Bezzeg a kötelességeiteket nem tudjátok ennyire jól! Szabad vélemény, vitatkozásra tanítanak csak. Bezzeg a mi időnkben, amit megmondtak, az meg volt mondva, s ha kaptunk is, helyén volt, valahogy meg kellett nevelniük.

Azóta van annyi probléma, amióta a „szihológusokat” betették az iskolákba. Lábat ad a gyermekek alá. A mi időnkben nem volt semmi „szihés” probléma.

Nem szólj, szám, nem fáj fejem – fiam, ezt jól vésd az eszedbe. Hadd el, kaparja ki más a gesztenyét.”

Ugye, ismerősek ezek a mondatok?

Vissza tudsz-e emlékezni arra, amikor hasonló mondatokkal verték le a szabadságharcodat, vagy tereltek vissza, mint túl messzire kószált báránykát, a fegyelmezetten bégető nyájhoz? Milyen érzés volt látni, hogy akikre eddig felnéztél, akikre támaszként számítottál, egy érthetetlen, idegen oldalon állnak, azt éreztetik, hogy veled van a baj, a világ rendjén van, te gondolod rosszul, te vagy éretlen, téged kell megnevelni, lehűteni. Még egy furcsa zavarodottság is ott derengett benned, csak még nem tudtál nevet adni neki, de nagyon jól érezted a mondatok mögött bujkáló irigységet, félelmet, ami öntudatlanul körbelengte a felnőttek szavait, és ami így szólna: „Én is ilyen lázasan hittem a Jóban, az Igazságban s a világ rendjében, de eltűnt ez a fiatal bennem. Hová lett? Miért hallgat? Most ez a holdvilágfaló azt akarja nekem megmutatni, hogy lehetne másképp is, kiáll igazáért, megkérdőjelez, ellenáll, harcol. Nehogy azt mutasd, hogy én túl hamar besimultam, feladtam! Állj be a sorba, mutasd azt, hogy nem lehet másképp!”

Ilyen lázadók mellett élni, velük lenni, őket hallgatni, tanítani nem könnyű, de nagy áldás. Ők azok, akik a tükröt szembefordítva velünk arra késztetnek, hogy megkeressük magunkban azt az ifjút, akinek lelkében nagy igazságok izzanak, saját fájdalmasan kimunkált gyöngyei, amelyeket nem szór disznók elé, nem ad el sem az ócska-, sem a nyugati piacon, nem simul bele a tájba, lelkét a szolgák királyainak nem engedi át.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. júliusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>