Szerelmünk mércéje: a pityókatokány

Tavasz idul, járvány indul, de most nem az influenzáról, nem is a himlőkről szól az írásom, hanem mindenek közt a legszebbről és legveszélyesebbről: a Szerelemről. 

Tavasz idul, járvány indul, de most nem az influenzáról, nem is a himlőkről szól az írásom, hanem mindenek közt a legszebbről és legveszélyesebbről: a Szerelemről. Beütött minden szinten, óvodától egyetemig, de leginkább az őszintébb korúaknál megragadható a maga leplezetlenségében, igazi mivoltában.

Mivel óvodában, iskolában dolgozom, alaposan megfigyelhettem jellemző tüneteit: viaszfehér arc, holdonjáró léptek, apróságokon való megsértődés, sírdogálás, a játék könnyedségének váratlan elillanása, nyomában egy fura melankóliával. Ez gyakorlatilag a következő képpel szemléltethető igazán: az „áldozat” magába roskadva ül egy sarokban, közben sóváran bámulja a „fertőzés” okozóját, szemében az epekedés, hívás szikrája, rögtön mögötte a visszautasíthatóság könnye. A másik véglet az ok nélküli vihorászás, titokzatos elbújások, susmus, kuncogás a szekrényben, fürdőben. Ez még csak az óvoda, felsőbb szinteken a variációk sora végtelen. Szerelmes levelek, mosdóban lopott csókok, szerelmes slágereket visszhangzó folyósók, elakasztások és hasonló kedveskedések egész sora mind mind a fájdalmasan szép járvány velejárói.

{hirdetes}

Érdekes módon vannak gyerekek, akik sikeresen kitértek Ámor nyilai elől. Még! Ők általában derűs, kíváncsi szemlélői, mellékszereplői a nagy románcoknak, vagy pedig akaratukon, tudtukon kívül (hiszi a piszi) ők a „fertőzés” okozói. Lányom, mintha az utóbbi kategóriába tartozna, inkább kegyesen elfogadta, közben természetesen nagyon élvezte a hódolók udvarlásait, kedveskedéseit. Emlékszem, mint egy megrögzött sorozatfüggő, alig vártam, hogy délután hazajöjjön, és újabb részt meséljen az óvodai love-storyból.

Illusztráció

Egy délután hazalibben, már amikor belépett, ahogyan a kabátját vetette le, azok a lassú, tudatos mozdulatok, szemében egy újszerű csillogással, éreztem, hogy valaki más jött haza, mint aki elmenet reggel… És visszaigazolta a sejtésem:

– Anya, Zalán azt mondta, hogy én vagyok Botinak a nője…

Hirdetés

„Szó bennszakad, hang fennakad,/Lehellet megszegik.” Walesi bárdos hangulat üli meg a szobát…

– És így Nő lettem – nyomatékosít minden balladai homályt eloszlatva.

Hát, majd lefordultam a székről, mit ne mondjak…

A lányom egyik „áldozatának” édesanyja meséli nekem egy óvodai ünnepségen a love-story másik olvasatát.

-Tudod, anya – meséli otthon a kisfiú – Ma nem ettem meg a pityókatokányt…

– De hát miért, Jocókám?! Pedig nagyon szereted…- csodálkozik az anyuka.

-… mert Anna nem szereti. – érkezik a minden érvet lesöprő válasz.

Szívemből kívánom lányomnak, hogy, amikor nemcsak „fertőzője”, hanem „áldozata” is lesz ennek csodálatos, ritka járványnak, szerelmük majd mindig ízesebb, kívánatosabb legyen, mint az Élet által felszolgált hétköznapi pityókatokányok.